Auguste Renoir

Előszó

Renoir családja, barátai és mesterei 1841-1867
Ha a 19. századi francia festészet egy-egy nagy gyűjteményén végighaladva eljutunk Pierre-Auguste Renoirhoz, talán az a már-már ünnepi jókedv ragad meg bennünket leginkább, amely minden elődjéén túltesz. A művészet valami magasztos dolog, valóságos lakoma a szemnek - ebben foglalhatnánk össze munkásságának nagyságát éppúgy, mint korlátait. Renoir életének csaknem 60 évét élte le tevékeny alkotóként, s ez alatt - úgy tudni - vagy 6000 képet festett. Picassón kívül nem is ismerünk ennyire termékeny festőt, és Renoir legjobb képei ma több millió dollárért kelnek el. A középosztály legalsóbb rétegéből származó festő 1841. február 25-én született Limoges-ban. Apja szabó volt. Amikor pedig Renoir úgy döntött, hogy a nagyon is kétes festői pályát választja hivatásul, aligha sejtette, hogy mekkora hírnévre tesz majd szert.
Renoir apja, Léonard egy cseppet sem volt gazdag, s a szakmája révén sem igen gyarapodott a vagyona, sem Limoges-ban, sem pedig Párizsban, ahová a család 1845-ben költözött, jobb kilátások reményében. Ez idő tájt Párizs a világ egyik legnagyobb hatalmának fővárosa. A környező országokkal ellentétben Franciaország már a középkorban megalapozta az egységes nemzetállamot. A gazdaságilag és politikailag egyaránt teljesen centralizált ország szíve Párizsban dobog, és Párizs a nemzet ragyogó koronája. Több évszázad dicső történelmére tekinthet vissza, aki itt él. A polgárság nagy, forradalmi, hatalmi küzdelmek egész során át jutott el a politikai hatalomig. A vállára vette a kis korzikai tisztet, Napóleon Bonapartét, aki egy időre egész Európa ura lett. Korának ragyogása még jóval azután is érezhető, hogy hódításainak sikere már rég szertefoszlott, birodalmát pedig szétszabdalta a többi európai nemzet szabadságvágya. Amikor a harmadik, 1848-as polgári forradalom eredményeképpen Louis Bonaparte megszerzi a francia császári címet, és III. Napóleon néven bekerül Európa nagyjai közé, ezt bácsikája hírnevének köszönheti.
A művészet rendkívül fontos szerepet játszik a második császárság idején. A gazdag irodalmi termésben egyaránt jut hely a népszerűbb szerzőknek és a kifinomult költészetnek. Éleselméjű realisták adnak pontos leírást a korabeli életről, de vannak kritikusabb írók is, mint Gustave Flaubert vagy a fiatal Émile Zola. Victorien Sardou és az ifjabb Alexandre Dumas színműveit telt
„Ha arra gondolok, hogy értelmiségi környezetben is születhettem volna! Évekig is eltartott volna, míg megszabadulok az elöitéletektöl, és olyannak látom a dolgokat, amilyenek. És akár fakezü is lehettem volna."
Vissza