Átváltozások (dedikált példány)

Előszó

Minden ember belga tükör. Ahány ember, annyiféleképpen tükrözi a világot, de, minthogy e tükör kétoldalú, a világról visszaadott képébe, amely már önmagában véve is senkiére sem hasonlít, hiszen csakis az 5 látásmódjának visszaverődése, belevegyül a tükör túlpartján lévő kép is, saját személyisége, amely, függően annak intenzitásától, átvilágít a tükrön, és furcsa második dimenziót ad a tükör innenső oldalának evilági reflexióira. A világ és a társadalom fejlődése nem volt képes megbirkózni idáig a nagy kihívással: ahány ember, annyi világmindenség. Közmegegyezés tompíthat az éleken, áltapintatoskodás tehet úgy mintha mindannyian ugyanúgy látnánk, ugyanúgy láttatnánk, ár ugyanúgy éreznénk, de mindez csak merő illúzió. Ezért siralomvölgy minden, ami emberi. De nagyritkán - ki tudja, miért - vannak, akiknek sikerül keresztüllépniük az átkozott tükrön.

Családom és származásom semmiképpen nem mondható különlegesnek. Schwanberger Péternek hívnak, Budán születtem 1976 májusában, a János Kórházban. Egyetlen gyerek voltam a családban, amely akkor még nagy volt, kiterjedt, vidám és intrikus. Volt bennük valami abból a régi, sváb-zsidó keveredésű csípősnyelvűségből, amely a nagyszüleim generációjának eltűntével végleg megszűnt Budapesten. Egy-egy híresebb bonmot-t hosszan megjegyzett, és gyakran felidézett a családi emlékezet. Szombathelyi apai dédapám és dédanyám egyik harmincas évekbeli esti beszélgetése volt ilyen, amikoris - azt taglalva, hogy idősödő emberekként mit hozhat még nekik a jövő - dédnagyanyám egyszerre megszólalt: „Fiam, ha kettőnk közül valamelyikünk meghal, én felköltözöm a nővéremhez Budapestre!" Vissza