Atlantizmus és a magyar külpolitika

Előszó

Szeretettel üdvözlök mindenkit konferenciánk színhelyén, a volt Bodográf mozi bal termében. Ez a hajdani mozi, amelyet egy Bodó nevű úr építtetett, arról volt nevezetes, hogy két teremmel rendelkezett. Ezt nem valami építészeti ok, hanem az üzleti élet követelte meg. Ide jártak ugyanis azok a diákok, akik elfelejtették, hogy merre vezet az út az iskolába. Ha két cowboy-filmet megnéztek - egyet az egyik, a következőt a másik teremben -, az kitöltötte egész délelőttjüket, és amikor a gyerek hazament, a szülő megnyugodott, hogy nyilván az iskolából jön. Ennyit történelmi helyszínünkről.
Egy történésznek az a dolga, hogy hátteret adjon, régvolt dolgokról beszéljen. Emlékeztessen. Felidézze, hogy a magyar külpolitika a rendszerváltozás óta következetes, és a választási kampányok idejét leszámítva mindig konszenzuson alapult. És ez volt a normális, hiszen egy egészen új helyzetbe kellett az új magyar demokráciát valamilyen módon beilleszteni. Az országnak vissza kellett nyernie a maga szuverenitását - és az orosz csapatok 1991-ben csakugyan el is hagyták az országot. A visszanyert szuverenitás egy részét pedig minél gyorsabban át kívántuk adni nemzetek fölötti szervezeteknek: a NATO-nak és - ahogy akkor nevezték - az Európai Közösségeknek.
Azt gondoltuk, hogy csatlakozásunk a NATO-hoz nagyon nehéz lesz. Azt gondoltuk hogy beilleszkedésünk az Európai Közösségekbe nagyon könnyű lesz, hiszen az csak politikai döntést követel. Úgy éreztük, hogy Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország megtette ugyanazt, amit Görögország, Spanyolország, Portugália, tehát az egypártrendszer helyébe visszahozta a többpártrendszerű demokráciát. Úgy gondoltuk, hogy emiatt e három ország - amelyek csaknem egy időben jelentek meg Európában, hiszen 1000 körül alakult meg mind a lengyel, mind a magyar, mind a cseh királyság - egyszerre és hamar bejut az Európai Közösségekbe. Csalódtunk, de azért annak Örülünk, hogy csatlakozásunkkal mondjuk Albániát vagy Macedóniát nem kellett bevárnunk. Vissza