Átkozott, édes föld

Előszó

Részlet a könyvből:
"- Egyél, na - mondta az öreganyám, és elém tolta a kis piros fazekat.
- Jó káposzta - tette hozzá, és magának is mert egy kanállal. Leült velem szembe, végigsimította a tenyerével a viaszosvászon terítőt, amitől az nem lett tisztább, de a mozdulattól mégis úgy tűnt, hogy az. Alacsony mennyezetű, huszonötös égővel megvilágított konyhában ültünk, egy decemberi délután, kint hó volt, bent a sparheltben pattogott a tűz.
Belemélyedtem az ételbe. Tényleg jó káposzta volt.
Ettem, s a lábas zománcalján végigsiklott a kanál. Ő is evett, nem kapkodott, nem is volt lassú. Nem kóstolgatta, nem ízlelgette az ételt, evett, mert éhes volt. Nem nézett fel, csak a lábasba, előre, nem kellemkedett a kenyértöréssel. Nem volt felesleges mozdulata, nem játszadozott a zsírkarikákkal, nem választotta ki, és hagyta utoljára a legjobb falatokat. Csak evett.
- Mi van, miért eszel ilyen lassan? - mordult rám, kicsit csodálkozva, de aztán választ sem várva újabb káposztákat kerített a kanalára. Amikor befejezte, keze fejével végigtörölte a száját, oda-vissza, a kezét pedig, a szoknyáját takaró, meghatározhatatlan színű kendőn húzta végig, amit ő surcnak nevezett. Aztán odébb tolta a lábast az asztal szélére, a kezeit az ölébe ejtette, s ettől kezdve csendben engem nézett.
- Megállj csak - gondoltam magamban. Megleplek én mindjárt, kibillentelek ebből a méltóságteljes nyugalomból, csak egyem meg a káposztádat! Látom a szemem sarkából, ahogy figyelsz, s magadban jókat mosolyogsz az én pajzán evésemen, nekem az arcomra ül, hogy imádom a langyos töltött káposztát, és külön szeretem kenyérrel kitunkolni a szaftját, te viszont azzal hatod meg az embert, hogy semmi sem zökkent ki a nyugalmadból, sem élvezet, sem bánat." Vissza