A magyar életfa őshajtásai I-II.

Előszó

I. A csodaszarvas.

Messze, messze napkeleten, a sivatag homokjától tépdesett ázsiai paradicsomban több ezer esztendővel ezelőtt élt egy Nimród nevű vadász. Messze földön nagy híre volt ügyességének és merészségének. Süvítő nyila röptében szúrta szivén a madarat, buzogányának ütése alatt élettelenül roskadt össze a feldühödött bölény.
Nimródnak két deli fia volt, sugár, mint az ormokon nőtt fenyő, bátor, mint a puszták oroszlánja. Egyiknek Hun, másiknak Magyar volt a neve. A két daliás leventére nemcsak atyjuk volt büszke, de a velük együtt élő nép is. Tűzbe, vízbe, száz halálba mentek volna értük.
Az öregedő Nimródnak az volt legforróbb óhajtása, hogy fiai külön tűzhelyet alapítsanak maguknak, házasodjanak meg.
Messze mezők népéhez eljutott híre Nimród szándékának. Távol vidékekről apák és anyák, gazdagok és szegények szállására gyülekeztek aranyhajú, csillogószemű lányaikkal. Nimród felszólította fiait, hogy válasszanak közülük élettársat. Akármelyikre esik választásuk, ő édes leányának fogadja.
Hunnak és Magyarnak fájt a szive, hogy most az egyszer nem teljesíthetik atyjuk kívánságát. Hiába lépkedtek el előttük hatalmas, nagyhírű nemzetségek aranypártás hajadonai, akiknek rózsa-arca mellett megszégyenül a hajnalpir, a bársonyos mezők liliomtermetű leányai, akiknek szemök tüze mellett sápadt a legragyogóbb csillag. Mindhiába. Hun és Magyar szive hideg maradt.
Nimród tekintete bosszúsan pihent fiain. Már-már kitört száján a fenyegető szó, amikor Hun, az idősebb fiú, atyja elé lépett... Vissza