Előszó
A magyar sors eltéphetetlenül van a katolicizmushoz fűzve. A magyar államot Szent István katolikus alapzatra építette s ennek sziklaszilárdsága ma is egyik fő biztosítéka az ország létének.
A magyarság és a katolicizmus sorsközössége a történelmi tanulságnak szimbólummá finomult fényével világít át a magyar múlton.
A katolikusok nincsenek öndícséretre nevelve, azért nem szokták kellően hangoztatni azt a vaserejű történelmi tényt, hogy a magyar fellendülés mindig együtt járt a magyar katolicizmus virágzásával, hogy balsorsunknak rendszerint kísérője volt a katolicizmus elnyomása, hogy balsorsunk tragikus sodrával párhuzamosan katolikusellenes áramlatok hömpölyögtek. Nem véletlen párhuzamok, kronológiai egyezések ezek. Történelmünk érverésének szabályszerű ritmusa lüktet bennük. Könnyen magyarázható, természetes jelenségek, hiszen a katolicizmus építő, konstruktív erő és ilyenként hatott a magyar történelemben is. Nem rombolt, hanem épített, nem volt tagadó kritika, hanem pozitív alkotó tényező.
Ha világos jelek nem is mutatnák, Európa történeti fejlődésének törvényszerűségéből mint biztos következtetést lehetne levonni, hogy a forradalmak, társadalmi és gazdasági megrázkódtatásoknak időben rövid, de erőben vehemens korszaka után a lehiggadás és újjáépítés oly idejében élünk, melyben a katolikus erők újra hatásos működésben vannak. Közeli és meggyőző példát nyújt rá Magyarország. A mai korszellem kedvez a katolicizmusnak, szinte úgy látszik, hogy célja, útja hozzá visszavezet.
Mi magyar katolikusok tisztában vágynak e tanulságokkal. Ismerjük jelentőségünket s tudjuk kötelességünket. Érezzük Egyházunk és szent hitünk lelki hatalmának növekedését világszerte s nem a hozzátartozás önzéséből örülünk neki, - bár az isteni kegyelem megnyilatkozásának érezzük katolikus voltunkat - hanem örülünk azért, mert tudjuk, hogy Krisztus királysága az emberiség jobb jövőjével azonos.
Vissza