Artmagazin 2013/8.

Előszó

Magyarországon a művészettörténészek nem panaszkodhatnak a témahiányra. Még évtizedekig lesz elég munka, akkora a lemaradás a nyugodt szerzeményezést és feldolgozást lehetetlenné tevő történelmi fordulatok meg a háború utáni évtizedek bornírt szempontjai miatt. Feldolgozatlan életművekből van bőven, még a legnagyobbakat, legnépszerűbbeket is olyan egyoldalúan kutatták, gyűjtötték, mutatták be, hogy csak a helyrezökkentésekkel is hosszú évek fognak még eltelni, arról nem is beszélve, hogy az értékeléseknél általában kileng az inga, ami régen háttérbe szorult, azt néha az újrafelfedezője túl lelkesen tartja világra szóló teljesítménynek, jobbnak a franciáknál is, szóval várhatunk, mire összeáll a magyar művészet szinte minden jelenséget magába építő, viszonylag objektíven megírt története. Mindenesetre ez a számunk inkább azoknak kedvez, akik szeretnek új neveket megjegyezni vagy új szemszögből nézni az ismertebb dolgokat. Csupa felfedezés, ismeretlen életmű, de nemcsak magyarok, hanem angol, amerikai és francia is (ha úgy vesszük). Sarkadi Péter, Rex Whistler, Forrest Bess, Sylvester Katalin, vagy ki az, aki hallott már Angeli Henrikről, Nemes Elizáról? (Pedig ők aztán ott vannak kiállítva az Uffizi híres önarcképgyűjteményében.) Mindannyiukról olvashatnak most, ráadásul sokszor olyasmiket, mintha pletykalap lennénk. Egyébként pedig az ismert művészekről is új dolgok derülnek ki, persze Csontváryról inkább csak olyasmi, hogy pontosan hová is állította a festőállványát, Ország Liliről, hogy miért festette kleopátrásra a szemét. Lehet, hogy a Capa-rajongók eddig is tudták, hogy Robert Capa és Ingrid Bergman között szenvedélyes kapcsolat dúlt, és annak eredménye a címlapunkon látható beállítás, ami egyszerre szenvedélyes és hidegen objektív, de én például nem tudtam. Teljesen másképp nézek majd Ingrid Bergman-filmet ezután. Vissza