Art Mozaik 2003/2.

Előszó

Farsang van, a vidámság, a karneválok, színes kavalkádok, maszkabálok időszaka vízkereszt és hamvazó szerda közt. Elragad-e, magával sodor-e vajon minket a forgatag, vagy kívülállóként csendes szemlélői maradunk csupán? Felhevít-e a színekből, hullámzó tömegből, hangos zenéből áradó lendület, vagy átjárja lelkünket a kényszerű, avagy önkéntes kirekesztettség érzéséből adódó bölcsen édes-bús magányosság? "S kinn a farsang tovább tart, én nem bánom a zajt, annyi csöndet eltakart..." szól Presser Gábor dala, s mi néha valóban örülünk, hogy fájdalmas csöndjeinket elfedi a harsány felvonulás zaja. Vagy éppen, mint Violetta a Traviatában, mikor már halálos betegen, csak szerény, sötét szobájának magányából, a súlyos bársonyfüggönybe kapaszkodva nézi az ablakon át az utcákon vonuló bohémek hadát. Valamikor ő is részese, királynője volt a legdíszesebb társaságnak. Most elfeledve, elhagyatva, már nem is kíván közöttük lenni. Mert így van ez, még ha testi bajunk nincs is, csak a lelkünk sebzett. Inkább nem vágyjuk a tobzódást, a mulatságot.
Melyik az igaz hát a művészetre? Bohém élvhajhászat, vagy kesernyés meditáció? Esetleg mindkettő egyszerre? Mit érezhet a világvándorrá váló magyar, ha kénytelen "más-hont" választani magának, mert csak ott értékelik alkotókészségét, csak idegen álmok között köszönthet rá a siker? Sokszor pedig még ott sem egyenes az út a beteljesedésig. Mi motiválja a művészeket, akiknek nem elég az egyetlen út, és egyre csak feszegetik a rájuk erőltetett műfajok határait? Festészet, fotó, design, költészet, zene? Hiszen nincs különbség, mert mindegyik ugyanazt hivatott kifejezni, és nem feltétlenül külön-külön, hanem gyakran egybehangzóan, több szólamban és hangnemben, több rendben és zsánerben. A reneszánsz ember teljességre törekvése tovább él ma is, vagyis élne, ha hagynák. De hiszen itt van rá a tér, a közönség pedig egyre nyitottabb befogadó. Vissza