Szirányi István

Előszó

Asszonyékkel dúsított buja lepellapok erogén ellenpontjain szikráznak hosszanérlelt elképzelések hanyaglaza gesztusai. Szögletes irónia gyűri testét az anyagra.
Papír.
Matt, fényezett, fényérzékeny. Hordozója az értelem, a mindent tudni vágyás, az ádáz jelenlevőség.
Szirányi István ceruzaként használja a fényképezőgépet és fényképezőgépként a ceruzát. Ám mindezt egy kedves piruett közben teszi, amellyel létrejön egy csavar: a vonal leválik ceruzaeredetéről, a fotó elveszíti fotószerűségét. Megvalósul egy új állapot: a szirányiszerűség.
Mi az? Egyfajta tény-festészet, amely szabad, kötött, realista és transzcendens, esztétizáló és konceptuális, s olykor céljaszerinti, tehát spekulatív.
Egyfajta kompozíciós ujjgyakorlat, melynek során a sémák elveszítik látványszerűségüket, halmazzá szerveződnek tárgytöredékek, szervessé rezdülnek tehetetlen élettelenek. Egyfajta dokumentatív érzékenység, amely a hitelesből méghitelesebbet képes formálni. Szirányi munkái mindig időszerűek, mert nem az időben jöttek létre. Tükrözik az ember lehetőségeinek leglényegibb ellentmondásait, így van ez a vágyakkal is: "...a lélek ugyan kész, de a test erőtlen..." - Újszövetségi tanulságaival. A művészet, nyilvánvaló szándékával, megteremti azokat a tapasztalatokat, amelyek - túljutva az illuzionizmus béklyóin - valóságos helyeket kapnak életünkben. Ezek számára ad esélyt Szirányi, amikor alkotói-tanítói habitusával lajstromozza az értelem túlsó partján szendergő energiákat. Szirányi István benne van a levegőben. Csapodár kíváncsisággal, légtornászként hajlik át egyik oldaláról a másikra, az öntörvényűség diszkrét csatornáin. Budapest, 1994. szeptember 19. Arnóti András Vissza