Arne/Solbakken Synnöve

Előszó

BJÖRNSON BJÖRNSTJERNE.

Norvégiának irodalmi önállósága a dán politikai és szellemi fenhatóság leráztával kezdődik (1814.). Az irodalom két-három évtized alatt egészen nemzetivé fejlik s világhírre is emelkedik. A Karoling-idők félvad hordái, majd Gusztáv Adolfnak a protestantizmusért vívott küzdelmei óta most tűnnek fel újra észak e tája felől hódítók és szellemi áramlatok vezérei s nevükre hamarosan a világhír dicsősége sugárzik; e két név: Ibsen és Björnson.
Életük és munkásságuk párhuzamosan folyt. A mint Björnson gyönyörű meséjében (Arne elején) a lejtő fái, a nyír, fenyő, boróka elindulnak a hegytetőre, s odafenn ámúlva veszik észre, hogy a túlsó oldalon épen úgy nyomultak fölfelé testvéreik, kikkel a csúcson találkoznak: mintha csak kettőjök munkásságának képe volna. Fiatalon a százkezű, harczias Björnson járt elől, otthonn háttérbe szorította Ibsent, (ő nyerte el az utazási stipendiumot, később az írói évdíjat is), - később külföldön Ibsen kerül elébe. Björnson feddő és fanatizáló prédikátor; Ibsen szigorú gyóntató. Björnson sürgette a politikában az Európához, első sorban Németországhoz való csatlakozást, s Ibsen valósította meg azt az irodalomban. Mind a ketten nemzeti irányban indúltak, s az általános emberihez emelkedtek. Björnson gyakorlatibb, a norvég élet problémáiból indulva, az emberi vonások rajzával emelkedik általánossá; Ibsen elvontabb; hazájától távol élve, az általános emberi kérdések ragadják meg, s a norvég szinezet inkább különös alakjainak rajzában nyilvánúl, kiknek mintáit elzárkózott élete őrzi emlékezetében. Vissza