Árkos üzenete egy világpolgárnak

Előszó

Egy hiteles ember Idős falusi emberek társaságában jöttem rá, hogy a legtöbbet nem az iskolában és a könyvekből tanulunk, hanem az olyan emberektől, akik mindenben különböznek tőlünk.
Ha odafigyelünk egymásra, rájöhetünk, hogy nincs értékesebb tudás annál, mint amit egy-egy kiteljesedett, különös életű ember nézőpontjaiból leszűrhetünk a magunk számára, akkor is ha ezek alapvetően mások, mint a mieink, akkor is, ha kiderül, hogy hasonlóak. Ha nem követjük el azt a megbocsáthatatlan ostobaságot, hogy magányunk csigaházába zárkózunk, vagy ha nem szabjuk túl szűkre családunk, közösségünk körét, akkor többet tanulhatunk egymás életéből, mint a regényekből. Olyan halálig tartó „egyetemi" tanulmány ez, ahol nincs magolás, vizsga, index, csak figyelem és empátia, amelyek során nemcsak okosodik, hanem alakul is az ember.
Az élet úgy hozta, hogy Jankovich-Bésán András a családunk tagja lett. Ritkán találkozunk, mert országhatár választ el minket, de minden beszélgetésünk után azt éreztem, szellemi és etikai tartást tanulok tőle, pedig soha nem tart magasröptű kiselőadásokat és távol áll tőle minden póz, elméleti fejtegetés, kioktatás.
András nem híres ember, nem művész és nem politikus. Ő csak egy Dél-Afrikából hatvan év múlva Magyarországra visszatelepedett ember, akiben egy hosszú, váratlan fordulatokban s kacskaringókban gazdag élet megteremtette a külső megjelenés és a belső tartalom harmóniáját.
Akár elismerjük, akár nem, mindnyájunk sorsát a történelem, ez a szeszélyes és kegyetlen fúria alakítja. Van akiét egész drasztikusan. A történelem olyan, mint a tenger: van, amikor békében tűri és elringatja a hátán úszó, magabiztos emberhajókat, amelyek gyakran visszaélnek jóságával, és van, amikor fékevesztett dühvel adja a „lélekvesztő" sajkák tudomására, hogy habár az ember a természet urának hiszi magát, „azért a víz az úr".
Amikor az én életem kezdődött, a történelem éppen hajónkat elnyelni készülő tébolyult tengerként viselkedett. Ezért génjeimben hordozom a kíváncsiságot háborúk sorsfordító eseményei iránt. Egy munkáscsalád gyermekeként a háború utáni proletárdiktatúra az én sorsomat a tanulás, a tanítás, a szavak mágikus ereje felé fordította. A gróf Jankovich-Bésán Elemér nyolcgyermekes családját pedig az emigráció kiszámíthatatlan izgalmai, a túlélés és érvényesülés sakkjátszmái felé. Vissza