Arkánum 12.

Előszó

Sartre írta volt hajdanán: Élni vagy mesélni! Eszerint az élet és írás kölcsönösen kizárja egymást, bár olyasmit is emlegetett, hogy az élet csak akkor lesz megélt életé, ha írásba, főként valami történetbe foglaltatik (a kalandok, úgymond, könyvekben vannak). De miből s mivé lesz az alanyi író-én, amikor megírt tárgy-(egy)énné vedlik át? Sem az életet, sem az ént nem lehet írásba át/lemásolni; Flaubert sosem volt-lehetett Bovaryné (egyrészt az előbbinek nagy bajsza volt, másrészt, mint Deleuze írta kissé szigorúan, Gusztáv papa egy hisztérikus „trickster" volt). Alighanem Flaubert még „Flaubert" sem lehetett, mivel az ön/én is már mindig más volt, amint azt egy poszt-költő és fegyvercsempész mesélgette önmagáról. József Attila is olyasmit írt a Szabad ötletekben, hogy az abban megjelenő énje az igazi én, s nem az, amelyik a verseiből kiolvasható. Persze az az én sem volt „igazi", esetleg igazibb, mivel arculata ötletről ötletre állt össze, az esztetizálás máza nélkül. Másolás helyett az az én is „csak" ön-élet-írással tákolgathatta össze egyszeri életét; az írott én mindig álarc volt, azaz ál-arc, prozopopeia.
Fokozottan áll ez a szabály a hazajáró lélekként önmegszólító peremvidéki író-énre. Mint az Adorno-említette kultúrkritikus, egyszerre van kint és bent: az író-én ugyan kívülről tekint be a határos hazába, ám a megírt-megélt én a maga fizimiskáját kifelé is, befelé is mutatja, s mindig más-képpen. Ez az arc-kép azonban nem arctalan, s a nemzedék sem, amelynek részét képezi; talán mivel felidézett múltja sosem volt rovott. Mint Gautamáé Bostonban, énje és élete magyar és idegen egyszerre, s írásos álarca is ilyen összetett: orrát nem hordja fenn; füle vájt; homloka hol felhőtlen, hol nem; szeme fennakadt a világon. Szája szabad, ami még mindig nagy szó. Vissza