Ariosto őrjöngő Lórántja I-II.

Előszó

Ariosto-ból eddigelé csak az a harmincznyolcz versszak volt lefordítva nyelvünkre, melyekben Arany János tolmácsolta az Őrjöngő Lóránt bevezető részét. De bármily rövid is e "fordítási kísérlet" - amint Toldi költője nevezi -, mégis hatalmas oktatást foglal magában mindazok részére, a kik ő utána vállalkoznak a világirodalom e legszebb romanticus hőskölteményének magyarítására. míg ugyanis Arany a Megszabadított Jeruzsálemet teljesen az eredeti versformában, az olasz stanzában kezdte fordítani: Ariosto-nál eltért e merev formahűségtől és párrímes magyar alexandriunoskat használt. Miért? Mert Ariosto költészetének egyik főjellemvonása a népies hang, s Arany az ő csalhatatlan formaérzékével nyomban megismerte, hogy e hang tolmácsolására legalkalmasb egy népies versalak. Azt felelhetnék erre, hogy hisz Arany maga is használta az olasz stanzát egy népies hangu költeményében, a Bolond Istókban, s hivatkozhatnánk Fazekas Ludas Matyijának népies hangu hexametereire is. Ámde mind e két esetben humoros ízű munkával van dolgunk, a hol éppen azzal akarták a költők a humoros hatást emelni, hogy a tartalom és a forma közt bizonyos furcsa ellentétet létesítettek.
Midőn tehát Ariosto-fordításomhoz fogtam, rögtön tisztában voltam azzal, hogy e részben Arany példáját fogom követni. Az olasz ottavastanza Olaszországban népies forma, még pedig nemcsak a legrégibb hegedősök versformája, hanem a népdalé is: a jól értelmezett formahűség tehát azt követelte, hogy én is népies formával éljek. Vissza