arcok - faces

Előszó

Csak egy nap a világ
Minden kornak megvan a maga fényképésze. A vándor, a tűzvonalas, a bohém, a riporter. Reggelig sorolhatnám a különböző típusokat, ami persze sokkal szerencsésebb és hálásabb feladat, mint aktuálisnak lenni. Mert a mostba érkezés, pontosabban a most milyenbe, meglehetősen bonyolult a dobozolást illetően. Akad önök között valaki, aki kapásból megmondaná, valójában milyen is korunk fotósa? Kezdjük azzal: fotós. Vagyis nem fényképész, nem is fotográfus. Több és kevesebb. A fotós annyit tesz: dinamikus és professzionális. Színes. Éles. A fotós egy percre sem állhat meg, pörög, mint a csocsó, a gázóra télen. Az időtlenség helyét az időhiány veszi át. Ugyanakkor up to date: képben van, legalábbis ami a technikát, az olcsó szaküzleteket, a legújabb eredményeket, pláne a honoráriumot illeti, viszont ami magát a képet, inkább türelmetlen. Továbbcsavarva: a fotós könnyedén címkéz. Mindazt, ami nem elég hightech, nem kellőképpen trendi, nem igazán hirtelen, egy laza kattintással - mondjuk 1/2000-es zársebességgel „idejét múlttá" változtatja, pontosabban lesajnálja. Pedig hát... Ha ez az alap, Benkő Imre legkevésbé fotós. De éppen ezért nyűgöz le mindannyiunkat. Irigyeljük, irigyelhetjük. Korunk, mánk, ez a mostani, időhiányos kor ugyanis nem fogott ki rajta: nem szédítette meg, nem tudta bedarálni. Ugyanúgy nem tud vele mit kezdeni, mint azzal a kevés mesteremberrel, akinek alkotásait tátott szájjal bámuljuk, és miután magunkhoz térünk végre, kinyögjük: honnan a tengernyi idő? Benkőnek nincs mobiltelefonja, autója, laptopja, nincsenek zsíros munkái, elkerülte a digitália. Van viszont tudása, látása, és persze türelme. Csupa olyan dolog, aminek jelenleg arcátlanul alacsony az árfolyama. Arcátlanul alacsony, pedig mindenki tudja, éppen ezek kellenek az értékes létrehozásához. És akkor megérkeztünk a Szigetre, helyben vagyunk. Aki Budapesten él, és szeret fényképezni, alig várja a nagy lehetőséget, hogy kivonulhasson kattogtatni, hiszen a téma a földön hever. Lenyűgöző a papagájizmus, a magamutogatás - valóságos egocentrum, majdnem azt mondtam, turistalátványosság. Ahhoz, hogy szép színes kép kerekedjen, bele sem kell nézni a keresőbe, minden lövés találat, minden húzás nyer, akár a vurstliban. Vissza