Arató János Festőművész Kiállítása a Fényes Adolf Teremben 1961

Előszó

Az a festő-nemzedék, amely mostanában lép először gyűjteményes kiállításokkal az utolsó tíz évben örvendetesen meggyarapodott, művészetért lelkesülő közönség elé, a dolog természete szerint többféle igazodású. Az egyik csoportra a Nagybányát felváltó erős derékhad volt félreismerhetetlen hatással, amit az is erősített, hogy ennek tagjait, Szőnyit, Bernáthot és társait a fiatalok a főiskolán mint tanárukat is megismerhették, s képeik hatását a mindig rendkívül erős sugárzás, mely tanárból tanítványra árad, még intenzívebbé tette. Az évi nagy képzőművészeti tárlatok nem egy, hanem tucatnyi képet sorakoztattak fel, melyekre az említett mesterek nyomták rá látásuk és formáik bélyegét. Másokat Domanovszky Endre érzékletes, csillogó stílusa babonázott meg, ebben az esetben újból a mintakép és a tanár azonossága okozta azt a hatóerőt, mely követőket, tanítványokat tömörített a mester zászlaja alá. Akadnak, akik a választott tárgyból, a tematikából kiindulva keresik az annak megfelelő előadási módot, ezeknek java nehéz vívódások után meg is találja azt. Mint ahogyan a repülőgép a földön gördülve lassan válik el a talajtól és a felhők közt folytatva útját, a művész is valahonnan idegen, de reá ható stílusból indul el, hogy fokozatosan önmagára találva elváljék mintaképétől és önállósuljon. Így volt ez mindig, az új hagyomány humuszából nőtt ki s ez az új idők folyamán hagyománnyá szilárdul.
Akad még egy csoport, melyre ugyancsak fel kell figyelni. Fiatal művészek tartoznak ide, kik egymásról keveset tudva serényen dolgoznak. A "csoport" szó túlzás is ebben az esetben, egyszerűen fiatal piktorokról van szó, ők az impresszionizmustól oly gyakran megtépázott kompozíció fontosságát, régi rangját akarják visszaszerezni. Az impresszionizmus raffinált, ötletszerű kivágása, egyensúly nélküli, billenő képszerkezete helyére vissza akarják telepíteni a szervezett rend uralmát. Vissza