Aranymálinkó

Előszó

Részlet a könyvből:

A pavillonban a cigány még hajladozva húzta a nótákat az egyre gyérülő fürdőzőknek. Szeptember volt, aranyos ősz. Az útak mentén kupacokba gyűltek a sárguló levelek, de a telep piros pléhfödelei még igen barátságosan integettek a fenyők sűrű zöldjéből, meg a tölgyek színesedő koronái alól a völgyibe. A mérnökné a cukrászda előtt üldögélt a tanárjelölttel. Szomorúarcú asszony volt, aki sehol se találta helyét a világban, amióta az ura a bányaszerencsétlenség mentési munkáinál meghalt. Ez két év előtt történt. Akkor tüstént elhagyta a várost, kiköltözött a hegyek közé, egy kietlen tót faluba, ahol a parasztok kastélynak mondták a régi kúriák mintájára épült családi házat, amelyben valamikor gyerekkora kedves szünideit töltötte. Birtok is volt a kastélyhoz, elég tekintélyes számú holdakból álló, de ezt már a szülei életében is mindig Vugrics bácsi, az ispán, kezelte. Bozontos, ősz; szakállú bácsi volt Vugrics már az ő gyerekkorában is, olyan szelid házioroszlán, akit mindenki respektált. Apja se szólt a dolgába, hát ő is rábízta magát egészen. Pénze elég volt, mással meg nem törődött, hiszen, amint mondani szokta, már csak a két kislányának élt. Ha róluk beszélt, könny gyűlt a szemébe, és nyugtalanul tördelte a kezét. De a kastélyban se bírta az életet. A dohos, hideg szobáik, a régi, molyrágta bútorok se nyugtatták meg. Vissza