Aranyköd

Fülszöveg

Megszólal az üzenetrögzítő, és egy öregedő férfi emlékezni kezd. Az életére, és benne egy asszonyra, akit a sors kegyetlen rendelése elszakított tőle. Vagy inkább közönséges emberi hibák, amelyeket annyira szeretünk a végzet szeszélyeire hárítani?
Ilse, az asszony jóravaló és hűséges feleség volt. Nem ő tehetett róla, hogy egyszer rossz pillanatban nyitott be egy helyiségbe, ahol félreérthetetlen helyzetben találta a férjét. A dologból válás lett, de a barátságot, a két egymásra utalt ember megőrizte, találkozgattak továbbra is, sőt, együtt indultak el egy magyarországi nyaralásra. Mint Dieter, a nagy reményekre jogosító német tudós később megértette, a kapcsolatuk ekkor tört össze véglegesen: titkosszolgálati, sőt politikai bonyodalmakba keveredtek, aminek leginkább Ilse itta meg a levét, aki még nem tudhatta, hogy ugyanakkor az istenek kegyesek is voltak hozzá. Megismerkedett egy magyar férfival, akinek szintén megvoltak a maga különös természetű gondjai-bajai, és a két sorsverte ember egymást segítve lassan rádöbbent: nemcsak a súlyos bonyodalmak leküzdésének feladata köti össze őket, hanem a fellángoló érzelmek is. A beteljesülésért azonban harcolniuk kellett, mégpedig náluk sokkal hatalmasabb erők ellen, ám a közös boldogság vágya megacélozta az akaratukat, sikerült kijátszaniuk az aljas eszközökkel operáló szolgálatokat, és eltűnhettek egy távoli szigetre, ahol együtt érték meg a békés öregkort.
Az üzenetrögzítőt hallgató idős férfi, az egykori nagy tehetségű tudós pedig eltöprenghetett rajta: milyen kevésen, milyen apró botlásokon múlhat a boldogság. Vagy jellemhibákon? A szerencsén? Ilse azonban kimondatlanul is tudtára adta a regény végén: a tisztességen, a szereteten, egymás megbecsülésén, az akaraterőn. Ilyen egyszerű az egész. Vagy ilyen bonyolult? Vissza