Aranyhomok

Előszó

Részlet:
"Ez a történet talán visszafogottan kezdődik, de a cselekmény azután felgyorsul. Kérem az olvasót: bízzon bennem! Mindent összevéve, az 1954-es év eleinte lassan mozdul, ám aztán összeszedi magát, hiszen rövidesen beköszönt 1956. Amikor minden megváltozik.
De számomra ekkorra jött el az igazi felnőtté válás kora, hiszen az állam ebben az évben vezette be a személyazonossági igazolványt. Korábban a rendőrség előtti hivatalos igazolás egyetlen közönséges papírlapocska volt, nyomtatott szöveggel és kézzel (ritkábban írógéppel) kiegészített betűkkel, adatokkal. Az új dokumentumot már kemény fedőlap védte, fénykép díszítette, és természetesen több pecsét.
A SZIG - azonnal így rövidítettük - aprócska, ám valóságos, elegáns füzet volt, bordó kötéssel, s mivel jól elfért a zsebben, rögtön vettem hozzá védőborítót. S örültem, ha elővehettem, amikor igazoltattak.
Vártam a tavaszt. Előző nyáron érettségiztem a helyi, városi gimnáziumban, s botladoztam az életkorom adta testi, lelki bajok, a családi gondok és a jövőm jó megtervezésének szorongásai között.
Apám barátja segített nekem. Ez az illető a megyei tanács osztályvezetője volt, ő küldött föl a városi pártbizottság rangban megfelelő főnökéhez. Aki aztán beajánlott a helyi újság vezetőihez. A káderezésen öten vettek részt. Négy komor férfi és egy középkorú asszony. Az elvtársak elkérték a bizonyítványomat, az életrajzomat, ami rövid volt, s így leginkább jövőbeli elképzeléseimről faggattak. - Jogász szeretnék lenni - mondtam, s hozzátettem, ha netalán megfelelnék itt, két évig dolgoznék az újságnál, s ezalatt felkészülnék a felvételire." Vissza