Aranyhíd

Előszó

Veszprém városának kulturált, zeneszerető közönsége 1965 és 1988 között - a mindenkori megyei és városi vezetés segítségével - tizenkétszer látta vendégül az ország különböző részeitől érkező amatőr kamarazenekarokat. Óvatosan írjuk le ezt a szót: „amatőr", hiszen a magyar zenei életben sajnos még mindig van ennek a kifejezésnek rosszízű zamata; „mintha" igazi zenészekről lenne szó, de csak majdnem. Pedig ezek a muzsikusok nagy dolgot vittek véghez az elmúlt évtizedekben: a jól és sikeresen kiépülő kórusmozgalom — vajon az is „csak amatőr"? — mellett: a zenekari együttmuzsikálás örömét terjesztették, sokszor igen mostoha körülmények között. Számuk mára kissé megfogyatkozott, de örvendetes jelenség az, hogy számos uj, lelkes társaság alakult, akik szabadidejük jelentős részének feláldozásával próbálnak, fejlődnek, sokszor magukra hagyatva, néhányszor —szerencsére! — óvó, segítő fenntartókra, társakra lelve. Vissza kell térnünk az amatőr megjelöléshez: szerencsésebb elnevezés volna ezekre a zenekarokra a „nem hivatásos"; tagjaik zöme ugyanis képzett muzsikus, „profi" zenész, más együttesekből jönnek, vagy gyakorta zenetanárok, akik legjobb tanítványaikkal együtt muzsikálnak. Vannak, akiket zenei előképzettség után más pályára sodort az élet, ám legalább annyiszor — ha nem többször — veszik kézbe hangszereiket, mint hivatásos társaik. Összefoglalva: tudásuk legjavát nyújtó muzsikusok társaságairól beszélhetünk, akiket nem a javadalmazás, hanem az együtt-zenélés öröme tart össze. Hogy miért maradt abba a veszprémi kamarazenekari fesztiválok sorozata 1988-ban? Az okok kutatása meghaladja egy rövid beköszöntő írás kereteit. Maradjon számunkra a remény, hogy a folytatás életrevaló, sikeres lesz, amihez természetesen komoly összefogás, a magyar zenei élet számos résztvevőjének szándéka, akarata kell — támogató önkormányzati és művelődési intézményi háttér. Vissza