Arany Kötőtű 1992. december

Előszó

Gyertyagyújtásra várunk egész évben. Peregnek a napok, hetek, hónapok, miközben valamennyien várjuk az év végi fenyőillatot, a színes, csillogó díszekkel teleaggatott fát, az omlós bejglit, a szentesi pikáns halvacsorát - ahány ház, annyi szokás. Felsisteregnek a csillagszórók, és az anyukák tekintete ijedten követi a kis szikrákat, vajon nem gyújtanak-e fel valamit.
A kiskorúak - az ünnepekre való tekintettel - hosszabbítást kapnak a nappalból: később fekhetnek, mint hétköznap. És félretesszük a családi torzsalkodást, nem sértődünk meg barátnőnk kétélű megjegyzésén, megbocsátjuk az anyós, após, meny, vő évközi - talán csak vélt - bántásait. És együttérzően gondolunk az öregekre, betegekre, az egyedüllévőkre, a háborúzókra, az éhezőkre.
Gyertyagyújtások próbálunk megbékélni a világgal és önmagunkkal, és kettéharapnánk a szaloncukrot, amely már tavaly is tavalyi volt, de így legalább bizonyos, hogy jövőre is megmarad...
Öltsük fel hát a legszebb ruhánkat, fessük szépre magunkat, és ne szóljunk a nagylányra, hogy már megint belelóg a levesbe a haja, s a fiúra sem, hogy "mutasd a körmöd"!
Szeressünk! Szeressük egymást, lehetőleg jól, okosan és megbocsátón, akkor és csakis akkor szeretnek majd bennünket is.
S ha mindez sikerül, akkor ez a szeretet nem ér véget az ünnepek utolsó napján, hanem élő, eleven kályhaként végig melegíti életünket.
Valamennyiüknek boldog ünnepeket kívánunk, s íme, letesszük asztalukra ezeket a szépséges, karácsonyig még elkészíthető pulóvereket! Vissza