Arany János Budapestje

Előszó

Budapest egyik legszebb szobra áll a Nemzeti Múzeum klasszikusan nemesvonalú épülettömbje előtt. Rozgonyi Piroska és Toldi Miklós eszményi alakjai között Arany János tekint le róla. Immár több mint hat évtizede figyeli onnan bölcs tekintetével a fővárosnak a Múzeum körúton tovahömpölygő világvárosi forgatagát. Azét a fővárosét, amellyel költői alkotó életének nagyobbik fele elválaszthatatlanul összefonódott, amelynek annyi szép helyét, annyi történelmi eseményét halhatatlan alkotásaiban oly sokszor megénekelte.
Attól kezdve, hogy Arany János 26 éves korában, 1843-ban először fordult meg Pesten hivatalos ügyben, egészen 65 éves koráig, 1882-ig, amikor a Magyar Tudományos Akadémia előcsarnokából az egész nemzet gyásza kísérte utolsó útjára, Pest-Buda már megindult annak a fejlődésnek az útján, amely a világváros Budapesthez vezetett. Arany tanúja volt a 48 előtti Pest pattanásig feszülő, utat kereső energiájának a reformkorban. Látó és cselekvő részese volt a márciusi ifjak lelkesedésének. A szabadságharc bukása után, a Bach-korszakban őt is lesújtotta a gyászba dermedt nemzet letargiája. De élete utolsó évtizedében megélte meg Pest-Buda-Óbuda egyesülését és megláthatta már a kapitalista főváros épülő új sugárútját, sokasodó épületeiben kifejezésre jutó új körvonalait, világvárosi arculatát. Önéletrajzában azt írja, hogy már 1848-ban kezdte "Pest fényét megkívánni"; 1860 július 15-től kezdve pedig, amikor megválasztották a Kisfaludy Társaság igazgatójának, haláláig állandó pesti lakos lett. Vissza