Arany János munkái I-II.

Előszó

Irodalmunk mindig hű kifejezője volt a nemzet lelkének. Nyelvben, érzésben mindig nemzeti volt; tárgy dolgában sokszor idegen jövevényeket öltöztetett magyar köntösbe, a széphistóriáktól Kisfaludy Sándor regéiig. Legkésőbb a magyar hangot és ritmust vette fel magába. A reform-kor praeludiuma, Zalán, még idegen ritmusban zendül. Pedig népünk költészete ott zeng a puszta levegőjében, mint a falu harangja. Dallamát a műköltők is meghallják. Csokonai már a nép nyelve- s naiv érzéséből önt új vért a lírába; Kisfaludy Károlyt népdalok írására buzdítják barátai, Vörösmarty kitűnő genre-képeket ír, Czuczor dalait éneklik a mezőkön. Végre Petőfiben együtt, egyszerre szólalnak meg a magyar ember szíve, szerelmi és politikai vágyai, a magyar ég és föld, a füvek és vizek, s e föld lakói; a szerelmes kisbéres, a vágtató betyár, a búsuló juhász, s egyben a nép nótáinak hangja, dallama. Annyit fejez ki ebből, amennyit fiatal szív érez, fiatal szem lát. De ott terem mellette Arany, hogy kifejezze a férfi- és öregkor érzéseit, a lelkesülés mellett a honfi aggodalmat s bánatot, a tépelődést és halálsejtelmet, megrajzolja az örök magyar lelket, a magyar életet a múltban, Atilla sátrai közt és a lovagvilág tornáin, megmutassa az örök magyar embert, a hős mellett a magyar anyát és a hű szolgát, Szondi mellett az árva paraszt fiút, a reális való mellett a nép babonáit és kísérteteit, a lélek rejtelmes zugait s minde gazdagságot csodálatosan dús nyelven, a nemzeti ritmusnak káprázatos változatain. Vissza