Arany János

Előszó

Kor- és egyéni ízléstől függően, változó társadalmi, nemzeti és esztétikai igényekhez igazodva - igen sokféleképpen magyarázták, ítélték meg Arany János emberi-költői egyéniségét, költészetét. Kortársai közül csak Madách és Kemény művéről vélekedtek annyiféleképpen, mint róla.
Elegendő emlékeztetni rá, mi minden volt az idők folyamán. Volt a józan kiegyensúlyozottság megtestesítője és sebzett lélek, népköltő és nemzeti bárd, a „belső vérzés" - és az eszményt élesztő hit, a rejtőzködő intimitás - és a lélek szaggatásainak megszólaltatója. Régebben főleg a népi-nemzeti irodalom betetőzőjét tisztelték benne, újabban a szüntelen kísérletezőre irányul a figyelem. Valamikor nagyepikáját és balladáit illette inkább elismerés, az utóbbi évtizedekben lírai versei, mostanában irodalomkritikai írásai kerültek élesebb megvilágításba.
Vörösmarty és Petőfi után Arany János újabb csúcsa a magyar költészetnek A Petőfi és Ady közötti félszázad korszakos egyénisége. Mindmáig a legnagyobb epikus magyar költő. Kivételes művésze a magyar szónak, a nyelvkínálta művészi lehetőségeknek. És akárcsak költőtársát és barátját, Petőfit, őt sem lehetett folytatni, követői - a népnemzeti költészet elsekélyesítői - epigonok lettek. Neve, életműve jelképessé magasztosult: a költészet jelképévé vált. Éppúgy, mint költői felelősségérzete, a nemzeti és örök emberi egységének igénye, kivételes műgondja és nyelvi ereje.
Hogy Európa nem ismeri eléggé, nem pusztán a nyelvi megközelítés nehézségeivel magyarázható. Sajátos mondanivalója is közrejátszott ebben. Pedig, ha kellő művészi színvonalon sikerülne tolmácsolni más nyelveken a Toldi különös világát, balladáinak lélektani remeklését, lírai verseinek különleges meghittségét, ha újra lehetne költeni szavainak izét, az ősi népi formák és a magas fokú műgond összhangját: ma bizonyára a világirodalom legnagyobbjai közt emlegetnék Arany Jánost. Vissza