Áradás (dedikált példány)

Fülszöveg

Fáy Ferenc húsz esztendő minden percére egy Pécelt varázsolt Torontóba a versével, de ha soha nem mozdul ki Pécelről, akkor is a honvágy költője volna. Akkor is szénaszag és jambus volna a lélekzete, az ősz a kedves évszaka, rozsdabarnába forduló zöldes-sárga a káprázata, lágy és zengő borongás az életelme. Akkor is vágyna-mire? Juhász Gyula Szegedről Szegedre vágyott, a porból a csillagok közé. Tóth Árpád a hajnali Körútról az esti kávéházba, ahol a hajnali nap aranycsókjait rímjátékokban visszhangoztathatja. Fáy a rokonuk és folytatójuk, noha olyan folytatójuk, akit a modernebb és cikázatosabb közbenső állomások nélkül bajos volna elképzelni. Honvágya az elérhetetlennek szól, amit kéjjel szürcsöl a közeliben és természetesben. Zsolozsmásan szereti a kézzelfoghatót. A politikai végzet kiszakította otthonából, a környezetéből, melynek minden zúga és díszlete a zsigereiben él, a körtefától az ökörnyálig, nagyanyja árnyától a kommunista zsellérig és a trágyát tőkésítő kanászig. A földrajzi távolság feketébbre színezi bánatát. De a bánat, a réveteg fájdalom, az öröktől fogva való, akár az egysejtűek skizofréniája. Marcangoló és mégsem vígasztalan. A költő gyógyíthatatlan szerelmese az életnek. "Fektesd le már, altasd a holtakat / jókedved csírás, termő tenyerében" - írja egy szép versében, történetesen a "Magamsirató" kötet záró soraiban. A nyomán követő, "Áradás" c. kötetet egészében még nem ismerhetem, de ha egyes darabjai új távlatokat vágnak is a költő szemhatárán, az alaphangjától, úgy gondolom, nem üthetnek el. Ez a hang a lemondás hangja, amelyet hit és gyönyör vált bizakodásra - a derűs és teremtő elmúlásé.
London, 1972 december. Ignotus Pál Vissza