Apró történetek

Fülszöveg

Az utókor által inkább mint gyermekköltő ismert Pósa Lajos (1850-1914) életművének időtálló értékei, az évszázadnál is hosszabb Csipkerózsikaálmukból ébresztett Apró történetek főleg a felnőtt korú olvasóknak kínálnak tartalmas élményt. Régóta foglalkoztat a kérdés: hogyan kerülhették el mindeddig az antológia-szerkesztők figyelmét e javarészt a pályája elején, Szegeden keletkezett, komoly társadalmi töltettel is bíró gyöngyszemek? Hogy az 1951-től 1979-ig négy kiadást megért Hét évszázad magyar verseiben nem jutott számukra hely, még érthető: az irodalmi hangadók akkoriban az idilli költő képét farigcsálták Pósáról. Az viszont rejtély, hogy miért siklott el mellettük Endrődi Sándor (A magyar költészet kincsesháza, 1895), Zlinszky Aladár és Vajthó László (Magyar költők, 1928), majd Horváth János is {Magyar versek könyve, 1937; 1942). Nemigen adható más magyarázat, mint az, hogy engedtek a közvéleménynek. A fővárosba 1889 végén visszatért, és Az Én Újságom c. gyermeklap szerkesztői székét elfoglaló költőben sokan már életében is csak az aprónépség Pósa bácsiját és Dankó Pista szövegíróját látták. Az osztályharcos időkben alakult ki a konvencionális nótaköltő képe. Ugyan Dankó vonóján számos tartalmas verse is szárnyra kelt, Komlós Aladár szerint: „még ha Pósa komoly tárgyról, például a paraszti nyomorúságról beszél is (pl. „Szegény ember dolgát..."), valahogy abból is nóta lesz, annyira kicseng belőle, hogy a dalolhatóság fontosabb számára a mondanivalónál." Becsületére legyen mondva: a gyermekköltő erényeit és érdemeit következetesen elismerte. Lényegében az ő szemléletét tükrözi Csanádi Imre és Végh György antológiája amelyben Pósa tíz gyermekverse olvasható (Századvégi költők, 1959). Az egysíkú nótaköltő képétől Weöres Sándor sem tudott elvonatkoztatni (Három veréb hat szemmel, 1977; 1982; [2010]; az örökszép daltragédiák előtte is rejtve maradtak. Vissza