Apáimnak, fiaimnak

Fülszöveg

Jónás Tamás irodalmi szereplőinek szenvedélyei, halálai mintha csak a szomszéd településen, utcában, házban esnének meg; vagyis bármikor és bárhol. Ezek azok a történetek, amelyek előtt bezárjuk fülünket és szemünket; saját lelki békénk érdekében. És - legalábbis ebben - mi vagyunk a bűnösök. "Hősei" kisfiúk, akik rossz esetben szeretettelen az utcán, ólban, semmiben nőnek fel, még rosszabb esetben sosem lesznek nagyfiúk. Nagyfiúk, akiknek kegyetlenkedései istent és embert tagadnak. De mindenekelőtt szerencsétlen, reményvesztett szegényemberek, akik napról-napra a túlélésre játszanak. Az ő rosszuk: boldogulás boldogság helyett. E kötet pedig maga a hidegvalóság; élő történetek, melyek a költő-író lehunyhatatlan szemén, nyughatatlan tekintetén átszűrve lesznek szép-borzasztó, taszító-vonzó irodalommá. Beleüti arcunk a békétlen sötétségbe, a sajátjába, és nem jövünk ki belőle ártatlanul; legfeljebb kegyesebben, türelmesebben és még jobban vágyakozva a fény felé.

"Magához hívatta a feleségét, amikor már a halottas ágyban feküdt. Kicsit mókás volt az egész búcsúztató, mert az ágy legalább egy térdhossznyival rövidebb volt, mint nagyapám, a lábát csak féloldalasan tartotta, hogy elférjen, s folyton igazgatta magán a takarót, mert akkor már vacogott, mintha a halál szele hideg szél lenne.
Nagymama nem mert feketét venni, félt, hogy még tényleg meghal nagyapám, ha már gyászolni kezdi. Az öreg intett, hogy hajoljon közel hozzá, súgni akar valamit.
- A koporsó legyen má nagyobb!
Nagymama bólintott, s olyan zokogásba kezdett, hogy csak nagy sokára tudták lecsillapítani." Vissza