Apai örökség

Előszó

Még csak hamvazószerdát mutat a naptár, de máris valóságos tavaszi nap ragyog be kis- és nagyvámosi Fejérházy Tibor ablakán, ott játszva sugaraival a veres paplanon, mely az alatta nyugvót álláig takarja, a kanapén sötétlő nadrágon és a kék pántlikás legyezőn, mely az ágy fejénél levő széken hever. A tegnapi táncmulatságon, mellyel Borsodyék a farsangtól elbúcsúztak, a tüzes szemű házikisasszonykától hozta haza Tibor ezt a legyezőt, azt állítván, hogy a pántlikát, mely az egyes küllőket összefogta, véletlenségből elszakítván, most kötelessége újat fűzni a legyezőbe. Majd ha meglesz, bátorságot vesz magának, hogy személyesen átadja.
Nem is véletlenségből szakította szét azt a pántlikát, hanem ürügyet keresett, hogy mielőtt találkozhassék újra a kis Jennyvel, aki bizony egy kicsit elforgatta az eszét. Csak úgy hajnal körül vetődött haza, de ekkor se tudott sokáig elaludni. Izgatott volt és Jennyre gondolt, s talán most is róla álmodik, ha egy a táncban kimerült, fáradt ifjúnak egyáltalán lehetnek álmai. A postás is hozott neki ma már levelet: akkor egy percre föl is ébredt és álmosan megnézte a boríték írását, de látván, hogy mostoha anyjáé, egykedvűen dobta vissza az asztalra, befordult a fal felé és tovább aludt. Elég ideje lesz még megtudni, mi van abban a levélben. A téli nap csak tovább ragyogott. Befutotta as alvó ficsúr haját, képét; ott táncolt azon a levélen is, édes keveset törődve tartalmával, mely (az ortografiai hibákat kiigazítva) röviden így hangzott: „Édes Tibor, tudatom veled a szomorú hírt, hogy atyád ma hajnalban meghalt. Légy erős és bízzál Istenben. Anyád, Fejérházy Vilma. Budapest, 1869. farsang utolján. U. i. Akiknél most tartózkodol, igen jó emberek; kérj tő]ük útiköltséget".
Bármennyire lakonikus volt e levél, tartalmazott fölösleges dolgot is, t. i. ama figyelmeztetést, hogy legyen erős Tibor. Erősebb már nem is lehetett volna, mint aminőnek mutatkozott, mikor úgy délfelé föl tápászkodván, ásítva felbontotta és elolvasta a mostoha anya Jób hírét. Szó nélkül visszadobta az asztalra és lassan öltözködni kezdett. Hogy mit érzett? Fájdalmat? Nem mondhatni. Meglepetést? Azt se. (Atyja már két év óta volt nagybeteg.) Se nem búsult, se nem gondolkozott az eseten. Vissza