Anyám regénye

Előszó

Bevezető sorok
Nyilvánosságnak szánt gyónásom, a Nemzedéksirató bemutatójára készülődtem 2004. decemberében. Valamennyi, hozzám közel álló ember ellátott jó tanáccsal - kalácsot persze nem adott senki, a kalácsnak természetesen szimbolikus jelentése van töröljem ezt vagy azt a fejezetet, amely a magánélettel foglalkozott, szabadszájúsága miatt, vagy az orvosi részt, mert ahhoz nem értek, az Istennel, anyámmal való viaskodást, mert zavarosnak ítéltetett, s magamban sem tisztáztam mindent. Ha meghallgatom jóakaróim intelmeit, nem maradt volna csak 240 üres oldal, és semmilyen könyv premierre nem került volna sor. Telve voltam kellő és az eseményhez illő izgalommal, na meg lelkiismeretfurdalással, mert anya fő műve, a „Családom regénye", mely egy, a Magyar Történeti Társulat által meghirdetett pályázatra készült, érintetlenül várakozott arra, hogy kiadásra átszerkesszem. Anya leánynevén írta, így történész kollégáim és volt tanáraim nem kapcsolták össze velem. Jó is volt, mert a visszaemlékezés a második bécsi döntésben csúcsosodott ki, volt nekem elég bajom addig is, középosztály béli származásom miatt, s mert mint ilyen, természetesen magyar nacionalistaként voltam elkönyvelve. E igaz is volt, csak épp a pálya kapuja volt számomra eleve - ab ovo - nagy láncos lakattal bezárva. Sőt! Bereteszelve. Beforrasztva. A Macska Őfelsége, a borjú nagyságú herélt szürke kandúr, akit ennek ellenére a Maros Pinci Bibi Buba nevű cica hölgy többször magára húzott, még a halála előtti napon is. Egyébként egész nap térdig letolt fehér bugyiban sétafikált, turbékolt, kihívóan integetett az öregnek, félreérthetetlenül adva tudtára szándékát, amaz meg csak forgatta nagy busa fejét, végül rájött, hogy tőle vár valamit a leányzó. Ezen a napon, már nem élt Maros Pinci, akit én neveltem fel, gyapjú pulóverből készítettem neki egy kis bölcsőt, mert az anyja egy napos korában eldobta, csak szoptatni kényszeríthettem be a lányához. Az öreg gavallér nem bírta a feszültséget, ami ilyen rendkívüli alkalommal az emberből, belőlem áradt. Talán a vacsorája is késett egy cseppet. A figyelmet elterelendő komor gondolataimról, s magára felhívandó, anyai nagyapámtól, s most már anyámtól örökölt, háromajtós neoreneszánsz faragott szekrény félig kihúzott, középső fiókjából, mely anya levelezésének őrzésére szolgált, egy keskeny palackzöld vászonzacskót húzott ki. Nagyapa halálakor, 1954-ben némi butyorikával, kertjében termett gondosan csomagolt egyforma, közepes nagyságú, halvány sárga almával, nagyapa műveinek maradványa, ruhakefék, partvisok, afrik közé rejtett régi tárgyakkal került hozzánk. Azóta, egyszer-kétszer ha megpillantottam a gondosan a levelek mögé rejtett vászonzacskót. Úgy emlékeztem, hogy csak régi, 19. századi bankók, hadi pénzek, a pénzreform előtti inflációból való kimondhatatlan nagyságú adópengők és milpengők vannak benne, rajtuk kendőt viselő leányfigurával. Vissza