Anyakönyv

Előszó

Részlet a könyvből:
"Világéletemben gyűlöltem az édesapámat. Gyűlöltem, ahogyan csak azt lehet gyűlölni, akit szeretni kéne. Akit szeretni nem lehet. Gyűlöltem nagy füleiért, közelülő, apró malacszeméért, alaktalan krumpliorráért, s azért, mert mindezt örököltem tőle. Ilyen rútság taszító. Ilyen rútságot csak gyűlölni lehet. Gyűlöltük hát egymást, sötéten, engesztelhetetlenül, kitartóan.
Vajon mire számított, amikor nemzett? Hogy anyámra ütök? És ha lány lettem volna, mi történik? Gyűlölte, hogy őrá hasonlítok. Hogyan gyűlölheti valaki ennyire a tükörképét? Hogyan gyűlölheti azt, amire vágyott?
Világéletemben gyűlöltem az édesapámat, ahogyan ő gyűlölt engem. Gyűlölete elől nem volt hová bújnom, rútságom mindenkit elrettentett. Korán a saját lábamra álltam, korán magányos lettem. Megtanultam verekedni és megtanultam összeszorítani a fogamat, ha vernek. Megtanultam kitérni és megtanultam nem létezni, mert megtanították nekem, ha esetleg nem tudtam volna, hogy rút vagyok. Csak a vasárnap délutánokat szerettem. Apám ebéd után felállt, nem mindig böffentett, és köszönés nélkül elment. Távozása után anyám kicsit még maga elé meredt, aztán kábán mosogatni kezdett. Sosem kérdeztem meg tőle, hova megy ilyenkor az a gyűlölt ember, örültem, hogy nincs otthon, nem húzza meg a fülemet, ha az útjába akadok, vagy nem akar fölemelni a pajeszomnál fogva." Vissza