Anyaföld

Előszó

Részlet:

A béresházak között szinte forrott a tavaszi napsütés.
A moha virágba borult a nádtetőkön s néha megcsöppent az eresz a tél távozó levétől. Ökrök szántották az őszikeverést és a délibáb póznákká varázsolta az ökrök lábát. Varjak kavargóztak a szántás felől, leszálltak a béresudvarra és kőkemény szemükkel felnézegettek a háztetőkre. Majd felkerekedtek, tova rebbentek, megkerülték a szántógatókat és leszálltak a szántás túlsó szélén.
Az intéző kocsija jött lefelé a dűlőn. Néha megkotytyant a sárban a kerék, aztán újra vidám robogásba fordult, fénylő száguldással szelték a küllők a tavaszt, az utat, a fényt.
Az ökrök homlokát a felhők közé emelte a délibáb és a béresek olyanok lettek, mint megannyi király, akik kényeskedve lépegetnek fénylő fogatuk után. Mindannyiszor vakító villanás villant keresztül a pusztán, valahányszor kibillentek a földből a dülőn az ekék. A fény hátára vette ezt a villanást, az égre dobta és ezer darabra tépve szórta vissza a földre. Távoli kutak, fák, faluk megemelgették vállaikat és ilyenkor alig hogy érte a földet némelyiknek a lábaujja. Kezdtek elszakadni a földtől a valók, létezések és csudadolgokkal volt teleaggatva a horizont. Fénygyűrűk hordták, gyűjtötték csomóra a mesetengert, tótágast próbálkoztak az erdélyi hegyek és Várad fölött a hegytetőre patkolt a Kálvária. Percenkként nőtt, zuhogott a földre a fényzuhatag. A varjak sokasodtak, megszépültek és büszkén lépegettek keresztül az elvarázsolt barázdákon. Vissza