Előszó
Szél, eső és fecsegés.
A billiárdgolyók kétszer, erősen összeütödtek.
- Kop, kop! - szólt gróf Perlotti, megfigyelve a golyók gurulását, miközben jobb kezében a krétát, baljában a dákót...
Tovább
Előszó
Szél, eső és fecsegés.
A billiárdgolyók kétszer, erősen összeütödtek.
- Kop, kop! - szólt gróf Perlotti, megfigyelve a golyók gurulását, miközben jobb kezében a krétát, baljában a dákót tartotta.
- Uram-teremtőm! - kiáltott fel a szenátor. - Így nem megy. Miféle dákói vannak, Tarquinia grófné? Nem lehet velük játszani.
- Hagyja abba! - mondta halkan a grófné, a ki hölgyek társaságában ült ott.
- Drága vőm uram, - szólalt meg fenhangon, kitárva karjait, - eleget sürgetem, hogy küldjenek másokat!
Perlotti grófné felé fordult, a ki az üvegajtón át kinézve a szabadba, hallgatagon mosolygott.
- Nagyszerű! - dörmögött a szenátor. - Huszadszor mondja ugyanezt. Talán azt akarja, hogy én csináljam neki a dákókat?
- Milyen idő! - jegyezte meg; tapintatosan a hölgy. - Félelmetes!
Az üvegajtóval szemben a nagy, kiszáradt cziprusfa, a melyet egész csúcsáig glicziniák borítottak el, világos zöldjével belenyúlt a fakó égbe. Néhány esőcsepp hullt a kavicsos útra.
- Valóban, grófné, félelmetes. - Igazán félelmetes. - Félelmetes bizony. - Félelmetes!
Valamennyien karban ismételték, négy-öt felcziczomázott asszony és leány, a kiket nagyon komolyakká, merevekké tett az a nagy megtiszteltetés, hogy Tarquinia Carré grófné házában: lehettek.
- Írjon nekem hatot! - kiáltott a szenátor.
Vissza