Antal Imre

Előszó

Az élet hitelével
Részlet: Egy kis Svájc.
Ez a leggyakoribb három szó, amely feltör az avatatlan turistából, aki először jár a Gyimesekben és elámul a látványon. A meredeken lefutó hegyoldalak, az alpesi kaszálókhoz hasonlóan jól gondozott élénkzöld pázsit, szótszórtan álldogáló hosszú árnyékú fenyők, a Tatrosnak és mellékpatakainak kristálytiszta vize, a hosszú és szűk völgyben a folyóval együtt kanyargó út, a természet nagyszerűsége, amely két kézzel szórta szét ajándkait - olyan látvány, amely egyszerűen lélegzetvétel nélkül hagyja az arra járót. És mindehhez a turista megkapja még a közelmúltnak határokban, épületekben és romokban jól kitapintható történelmét, az útikalauzok rövid leírását a völgyeket benépesítő, a természet és a társadalom erőivel dacoló népességcsoportról, a csángókról, sajátos építkezésükről, népviseletükről, nyelvükről, tájszavaikról, hagyomaikról. Mindez éppen elég a társasgépkocsik ablaka előtt végigsuhanó és az egész autóbuszt hatalmába kerítő egzotikumhoz.
Azután a busz megáll, a turista keresi a hamisítatlan gyimesi építészetet, az eredeti csángó otthont, de mindenekelőtt néhány éktelenül lila házba, elhagyott betonistállokba és egy magas kéményű gyárépület rozsdásodó kellékeibe ütközik a tekintete. Várja a népviseletben jövő-menő csángókat, de csak az út szélén ballagó, köznapi ruhába öltözött férfiakat és asszonyokat lát, majd eldöcög néhány szekér a hangzatos angol nevet viselő diszkó előtt, terepszín-ruhás katonák sorjáznak ki a terméskővel burkolt gerendaépületek közül... és a nézelődő hirtelen már maga sem tudja, hol van. Vissza