Zúg a szél

Előszó

Feleségem könyve egy megfigyelőutunkról szól. Az Atlanti-óceánt repültük át 1933-ban. Pontos és hű képe mindennek, ami történt, míg Afrikából átjutottunk Dél-Amerikába. Feladatunk az volt, hogy tanulmányozzuk a légiutakat Európa és Amerika közt. Abban az időben kezdtek véglegesen kialakulni a légi országutak. A szárazföldi országokat átrepülték már, az egyes földrészeket is összekötötték egymással. Most már csak az óceánokat kellett behálózni. A nagy vízitávolságok voltak a légi világkereskedelem utolsó jelentősebb nehézségei.
Az Atlanti-óceán északi részének átrepülése a légi kereskedelem legfontosabb és legnehezebb feladata. Nemcsak a nagy távolság: a légköri és éghajlati viszonyok is sok nehézséget állítanak a repülő elé. Ahol a távolság kisebb, ott az éghajlat nagyon hideg - fenn északon. Délen viszont, ahol enyhébb a levegő, óriási távolságokkal kell számolni. Három természetes légiút vezet át az óceán északi részén. Az első Grönlandi-útnak nevezhetjük, ez északon van, a másodikat, a délit Azori-útnak és a harmadikat, a középsőt Nagykörútnak. Mind a hármat meg akartuk ismerni.
Júliusban indultunk el New Yorkból és miután a Nagykörúton át Newfoundlandba értünk, Labrador partjai fölött északnak fordultunk. Átvágtunk Európába, az északi úton Kopenhágában értünk partot. A következő heteket Európában töltöttük, Norvégiában, Skóciában, Irországban, Spanyolországban, Portugáliában.
Az Azori-szigetekre túlságosan későn értünk; az akkori lehetőségek mellett nem repülhettünk már Ujfoundlandba vagy a Bermudákra. Túl nagy kockázatot kellett volna vállalnunk. Néhány napig a szigeteken maradtunk, Afrikába mentünk és a könnyebb utat választottuk, azt, amely az Egyenlítőn át visz Dél-Amerika felé. A könyv ezt az utunkat írja le, Afrikától Dél-Amerikáig. Benne vannak az emberek, akikkel találkoztunk, a nehézségek és problémák, amikkel szemben találtuk magunkat, mikor minden előkészület nélkül hosszú tengeri útra vállalkoztunk olyan géppel, mely eredetileg szárazföldi repülésre készült.
Gépünk, a Tingmissartoq (az eszkimók kiáltanak így, ha repülőgépet látnak s azt jelenti: "ami úgy repül, mint a nagy madár") 1929-ben épült szárazföldi tanulmányutakra. 1930-ban elérte a transzkontinentális csúcsidőt Kalifornia és New York között. 1931-ben kerekek helyett pontonokat szereltek reá egy sarkvidéki út alkalmából. Két évvel később erősebb mótort kapott; így indultunk el vele óceáni utazásunkra.
Fontos volt, hogy lehetőleg magunk szolgálhassuk ki magunkat. 1933-ban még nem igen volt repülőtelep azon a vidéken, ahol le akartunk szállni. Örülhettünk, ha leszállásnál jó horgonyzóhelyet és kedvezően elhelyezett bóját találhattunk valahol. Nem ragaszkodtunk menetrendszerűen megállapított útitervhez. Hogy mennyi időt töltöttünk itt vagy ott, attól függött, milyen körülményeket találtunk. Gyakran megtörtént, hogy még előzetes értesítést sem kértünk és kaptunk a leszállási viszonyokról. Ha rossz helyre kerültünk, mint például Madeirában, másfelé folytattuk az utat. Elinduláskor mindig legalább kétféle lehetőségre számítottunk.
Természetes, hogy ilyenformán különleges mentőfelszerelésre és sokkal több üzemanyagra volt szükségünk. Gépünk többnyire túl volt terhelve. Biztonságunk nem az előzetes tervek pontos kivitelezésén alapult, hanem inkább a lehetőségek állandó kihasználásán, a körülményekhez való gyors alkalmazkodáson, az állandó változó tényezők egyensúlyozásán. Néha sietve kellett indulnunk, mint Angmagssalikban, a jéghegyek közül, máskor lassan készültünk hozzá és késlekednünk is kellett, mint mikor az óceánt átrepültük Brazília felé. Külön rakomány benzint és minden eshetőségre való felszerelést vittünk magunkkal mindíg.
Két teljes, egymástól függetlenül működő rádiónk volt, leadó- és vevőkészülék. Az egyik vízhatlan burkolatban, gumicsónakba építve. Hosszú időre való élelmiszerrel és vízzel láttuk el magunkat. Vittünk puskát, féregmentes sátrat és még sok mindent, amire esetleg szükségünk lehetett.
Ennek köszönhettük, hogy a legtöbb út folyamán kivételesen jó rádióösszeköttetést kaptunk. Ha kényszerleszállásra került volna a sor akár szárazon, akár tengeren, lett volna mit ennünk, hol laknunk, tovább tudtunk volna menni és kapcsolatot találtunk volna a világgal. Harmincezer mérföldnyi utunk alatt mindíg volt elegendő tartalékbenzinünk is.
Legtöbb gondot ez adott: az indulás ezzel a nehéz teherrel. Teli tartályokkal és ilyen súlyos felszereléssel elindulni csak kedvező szélben és alkalmas helyen lehet, ahol elég nagy és nyugodt vízterület áll rendelkezésre.
Repülőutunk közel hat hónapig tartott. Ebben a könyvben csak tíz napról van szó. A repülés történetében azóta új fejezet kezdődött, de a régi talán érdekesebb volt mindennél, amit a jövő hozhat. Amint az idő múlik, a gép tökéletesedése egyre jobban függetleníti az embert az elemektől. A jövő sztratoszféra-gépjei úgy fogják átrohanni az óceánt, hogy az utas észre sem veszi az alatta hullámzó vizet. Mint alagúton átszáguldó vonatból, nem láthatja sem a veszedelmeket, sem a szépségeket. Csak a gépek remegését és lüktetését fogja hallani, a széllel, a forrósággal, a holdsugárral nem lesz gondja. Vissza