Anka, Anka Birinke, Baranka

Előszó

Részlet a könyvből:

"Nyöszörgött az ágy asz asszony alatt, ahogy lemászott róla. Az ember nem mozdult. Még a fényre sem. (Mi az istennek ide villany!) Hunyorogva nézte a mennyezetet, közben különös szorongás fogta el, mintha a feje fölött húzódó repedés fal felöli szára tegnap óta legörbült volna. A fenét! Csak nem akar rámszakadni! Csapódott a konyhaajtó, fény áradt szét az udvaron is. Döngő léptek az ablak alatt. Hogy trappol még mindig! Akár egy dragonyos! Ezerszer jaj annak, amire a lábát ráteszi! A menyasszonyi ruhában is így lépkedett - kicicomázva, felékesítve, diadalmas arccal. Jött feléje szegény Udvaros sógor karján, tolva, rúgva, gázolva maga előtt a levegőt, mint nyomtató ló a csépelni valót. Harapásra álló szájjal. Látta-e már benne akkor is ezt a dragonyosságot, vagy csak később világosodott meg a látása? Akár igen, akár nem, mit sem számított már, akkorra minden elvégeztetett. Fönt ült az ördög szekerén, keze, lába gúzsba kötve, s még csak nem is nyüszíthetett. Szép is lett volna! De a lelke lőtt madárként vergődött." Vissza

Fülszöveg

...A legfőbb baj, őrnagy uram - a bajok öreganyja! - hogy nem érjük be a meglévővel. Mindig a nincset akarjuk. Pedig a nincset azért nevezik nincsnek, mert nincs. Legyen átkozott, aki kitalálta! A leggyilkosabb szó a világon. Csak látni szeretnéd, csak éppen rápillantani - de nincs! Csak elgyönyörködni egy sóhajtásnyi ideig a mosolyában, hogy pezsdülne meg a lélek - de nincs! Csak megérinteni a kezét - de nincs és nincs! És akkor, őrnagy úr, az ember - meglett férfiként is! - bőgni szeretne. Mert ez a nincs nem olyan, hogy soha, sehol, senkinek. Ez a nincs csak neked nincs! De neked - soha! Csak a túlvilágon talán... Ebbe döglünk bele mindnyájan, őrnagy úr - a nincsbe! Mert nekünk csak az kell. Az és semmi más! És kész lennénk keresztre feszíttetni magunkat, semhogy lemondjunk róla. Csakhogy megdögleni sem egyszerű dolog, nekem elhiheti. Mert amikor az ember már ott tart, hogy na, gyerünk, hirtelen felserken a szívében a reménység: hátha meggondolja magát az úristen, aki odafent a magasságos mennyekben rendezgeti az életünket, s azt mondja magában, szenvedett immár eleget ez a nyomorult, engedélyezzünk neki egy kicsike boldogságot, hadd éljen kedvére most már azzal, aki után annyira epekedik. Mibe kerülne ez neki? Egy szavába! Odavetné az angyalainak, intézzétek már el, kis szolgáim, ennek a szerencsétlen Fóti Bálintnak a dolgát! Kész! Ennyi az egész! És kikerekedne az élet. Hát nem így lenne igazságos? Mondják meg őszintén!... Vissza