Anjouk VII. - A birodalom ura

Tartalom

1342.

Anjou Károly a halálos ágyán fekszik. A visegrádi udvar temetésre készül - és az új király, a mindössze tizenhat esztendős Anjou Lajos megkoronázására. Lajos ugyan sokat tanult az apja uralkodásából, ám ő alighogy trónra ül, azon nyomban háborút hirdet - legfőbb példaképei, Szent László és Nagy Sándor nyomdokain járva.

A messzi Nápolyban egyesek ferde szemmel néznek Lajos öccsére, András hercegre. Bátor Szilárd az örökül kapott szlavóniai birtokát igazgatja, és egy önálló zászlóalj felállításán fáradozik. Mindezen események közepette Bihar megyei otthonából kalandos útra indul egy bivalyerős férfiú, aki dühében malomkövet hajigál, ordasokkal küzd meg a nádasban, a Budára vezető utat pedig petrencés rúddal mutatja meg...

A birodalom ura immár a harmadik trilógia nyitánya Bíró Szabolcs nagyszabású történelmi regénysorozatában. Új korszak veszi kezdetét: daliás idők jönnek, melyeknek azonban egyaránt részét képezi arany és vér, fény és árnyék, menny és pokol. Az út ugyanúgy nyitva áll felfelé, mint lefelé, és sohasem lehet tudni, kinek mit tartogat a sors.

Bíró Szabolcs 1988-ban született a felvidéki Dunaszerdahelyen. Tizenhat évesen kezdett aktív kulturális tevékenységbe: íróként, újságíróként és rockénekesként is bontogatta szárnyait. Regényíróként 2007-ben debütált álnéven. 2010 óta kizárólag polgári nevén publikál, fő témájának a középkort és a magyar történelmet tekinti, de időnként más területek felé is kacsingat. Az írás mellett tizenegy éven keresztül aktívan énekelt, elsősorban a Csak Van rockzenekar tagjaként. 2011-ben egyéni vállalkozóként a könyvkiadói és rendezvényszervezői munkába is belekóstolt. 2014-ben többedmagával megalapította a Csallóközi Anjou Károly Bandérium névre keresztelt hagyományőrző közösséget, amely sokat segített az Anjouk világának megteremtésében. Bíró Szabolcs szerető férj és büszke édesapa. Kamaszkora óta kerekesszékben él, ám határokat nem igazán ismer. 2016-ban, a Szent György Lovagrend alapításának 690. évfordulóján, Visegrádon lovaggá ütötték. 2017 nyarán Eger Kulturális Nagykövete lett.





Megtaláltam a tökéletes regényrészletet anyák napjára, ennél „anyáknapjább” konkrétan nem is lehetne.


A birodalom ura (részlet)

A hajók ünnepélyes lassúsággal úsztak be a manfredoniai kikötőbe, és a herceg, aki kisszámú kíséretével a partról szemlélte az eseményeket, úgy érezte, az a szép nagy zászlós gálya, mely a legpompásabb díszítést kapta, sosem fog horgonyt ereszteni. Kínzó lassúsággal vánszorogtak a percek, Andrásnak pedig folyamatosan figyelmeztetnie kellett magát, hogy ha eljön a pillanat, muszáj lesz megzaboláznia indulatait: nem ronthat az anyjára, nem vetheti magát ölelő karjaiba, nem csókolhatja arcát – nem viselkedhet úgy, mint bármely gyermek, aki tíz éve nem láthatta az édesanyját.

Tíz éve…

Piast Erzsébet ugyanezekkel a gondolatokkal viaskodott: ugyanolyan lassúnak érezte az idő múlását, akárcsak a fia, és ugyanúgy fegyelmezni volt magát kénytelen. ő most nem egy szétszaggatott szívű édesanya, hanem egy birodalom anyakirálynéja, az uralkodóval szinte egyenértékű kormányzói főméltóság. Legszívesebben felrontott volna a fedélzetre, hogy a korlátnak dőlve integessen a part felé Andrásnak, véresre kiabálva a torkát, hogy itt van, jön már, hamarosan ismét együtt lehetnek.

(…)

Tiritarka embergyűrűben sétált le a mólóra, s onnan már a meghatározott rendben indultak el mindnyájan a kikötőben várakozó nápolyi küldöttség felé. (…) Meglehet, otthon Magyarországon ez a válogatott társaság valósággal kiragyogott a sokadalomból pompa, fény és kellem dolgában – a jóval finomabb megjelenésű, jellemzően borotvált arcú, olajos hajú, könnyű rövid ruházatot viselő dél-itáliaiak azonban egy csapat tagbaszakadt, nagy bajuszú, szakállas, földig érő nehéz ruhát viselő, vad magyar férfiembert láttak bennük. Erzsébet királyné hölgykoszorújára viszont még nekik sem lehetett egy szavuk se.

A parton jóval kisebb fogadóbizottság állt (…). A calabriai herceg udvartartásának olasz tagjai, többségében életerős, jóképű ifjak, izgatottan súgtak össze.

A szemből érkező királyné is odahajolt Csór Tamáshoz, hogy a fülébe súgjon valamit. Senki más nem hallhatta, hogy Erzsébet azt kérdezi a várnagytól:
– Melyikük az, Tamás? Melyikük a fiam?
A férfit megütötte az egyébként teljesen érthető kérdés: egy évtizeddel ezelőtt András még csak ötéves kisfiú volt – most már zömök alkatú, izmos dalia. Bőrét sötétre cserzette az erős déli napsütés és a sós tengeri levegő, barna haja csakem szőkévé fakult.
– ő az, felség – mondta Csór Tamás (…). – Az ezüsttel hímzett kék brokátselyem öltözékben, rövid karddal az oldalán.
Aztán odaértek. A papok latinul köszöntötték a herceget, majd szétváltak, utat engedve Piast Erzsébetnek.

A királyné ragyogott a boldogságtól. Büszkén nézett a fiára, akárha most látná először – bizonyos értelemben így is volt. András zavartan fürkészte az arcát: ismerős volt neki álmaiból, a halovány emlékképekből. Csupán egy-két ránc volt új az anyja szája szegletében, szeme alatt, törődött homlokán. De a királyné még mindig ugyanolyan fenségesen szép volt, mint egykor.

András előrelépett, féltérdre ereszkedett, és gyengéden megérintette Erzsébet bársonykesztyűbe rejtett jobbját: azt, amelyiket Felicián megcsonkította, s amely csak a kesztyűbe varrt, finoman megmunkált faujjak miatt tűnt első látásra épnek. A herceg nem az ujjakat, hanem a tenyeret fogta meg, s a kézfejre lehelt puha, szeretetteljes csókot. Majd a másik kezével a királyné csuklóját is megérintette, hogy az arcához, s végül a homlokához szorítsa azt az ezerszer áldott kezet.
– Édesanyám – mondta ki a létező legszebb magyar szót tíz hosszú esztendő után először. – Isten hozott a Nápolyi Királyságban!



Könyvklub cikk

Témakörök