Angol barokk lira

Előszó

E kötet költőiről a művelt magyar közönség nem igen hallott; a harmincas években megjelent irodalmi lexikonjaink legtöbbnek a nevét sem jegyzik fel. Nincs okunk szégyenkezni emiatt: az angol költők és kritikusok is csak újabban fedezték fel őket maguknak és a világnak. (Igaz, hogy most aztán divatjuk olyan méreteket ölt, mint nálunk néhány év előtt a Villon-láz; újabban már néhány detektív-regény is tele van tűzdelve Donne és Marvell verssoraival.) Általában az angoloknak és franciáknak az a fényűző szokásuk, hogy nagyjaikat időnkint megfosztják trónjuktól s a feledésbe vagy legalábbis az irodalomtörténet homályába számüzötteket hívják vissza. Ilyen átértékelésre a közelmultban nálunk is történt kísérlet, nem minden politikai érdekeltség nélkül. A tisztán szellemi és művészi átértékelés azonban nem jelent mást, mint irodalmilag és kritikailag is tudatosítani az emberi lélek egészséges állhatatlanságát és részrehajlását a történelem különböző korszakaival szemben.
Az elmúlt évtizedekben játszódott le egy igen jelentős korszak-átértékelés: a "sötét" középkor megdicsőülése. Ha talán nem is sötét, mindenesetre homályos volt előttünk a renaissance és az ú. n. felvilágosulás közé eső szellemi magatartás is. A kor gazdasági és politikai csontvázát - úgy ahogy - leírták, a "barokk" elnevezést azonban csak a képzőművészetre és építészetre korlátozták, szelleme és irodalma sokszor kártékonynak és kissé nevetségesnek hatott, legtöbbször pedig észre sem vettük egységes és különálló stílusát. Igaz, hogy e kedvezőtlen és elmosódott kép kialakulásában hibás volt a barokk kor öntudata is, azaz inkább öntudatnak hiánya. Mert ha a barokk többet között abban is hasonlított a középkorra, hogy két bizakodó és világos korszak között a földi életre vonatkozóan pesszimista volt (emlékezzünk csak Pascalra, legnagyobb és legjellegzetesebb gondolkodójára), viszont a középkor jellemében volt valami nagy biztonság, ömaga sajátosságának vállalása s ez egységét és különállását félreismerhetetlenné és elvitathatatlanná tette. A barokk állandóan habozott, vonakodott a végső szót kimondani. A középkorral szemben éppúgy, mint a renaissanceal és a felvilágosodással szemben is rossz lelkiismeretű korszak volt; talán azért érezzük ma közelebb magunkhoz, mint bármikor eddig. Vissza