Leonardo da Vinci festői életműve

Előszó

A "sokat csodált és sokat elmarasztalt" Leonardo - akárcsak Goethe Helénája - olyan alak, akit nem lehet egyszerűen szemtől szembe megközelíteni. Közismert a levél, amelyet Piero de Novellara, a karmeliták fővikáriusa, Isabella d'Este firenzei ügyvivője küldött el a hercegnőnek: "Leonardo élete kiszámíthatatlan; mintha egyik napról a másikra élne [...] Matematikai munkái oly mértékben elfordították figyelmét [a festészettől], hogy alig hajlandó ecsetet venni a kezébe". Kétségtelen, hogy a fővikárius tárgyalásainak kudarcát kívánja mentegetni, de a helyzetfelmérés bizonyára nem nélkülözi az alapot. És kiegészítésképpen egy másik, még élesebben fogalmazott, még mélyrehatolóbb bírálat: "A világ legelső festőinek egyike megveti a művészetet, amelyben fölülmúlhatatlan, és a filozófia tanulmányozásán fáradozik, ahol is olyan különös gondolatai, olyan újszerű fantazmagóriái támadtak, hogy ecsetjének minden ügyességét latba vetve sem volna képes lefesteni őket" - írja Baldassare Castiglione az Il Cortegiano egyik helyén (Az udvari ember, II, 39). Minden bizonnyal annak az ingerültségnek kései megnyilvánulsáról van szó, amely Raffaello és X. Leó környezetéből ered. Az 1528-ban kiadott mű 1514-1518 között fogalmazódott, vagyis abban az időszakban, amikor - Giuliano de'Medicinek, a pápa öccsének 1516. március 16-án bekövetkezett halála után - Leonardo éppen Franciaországba készült utazni. Azonban éppen ez a római környezetben tűrhetetlennek minősülő spekulációs hajlam és állhatatlanság az, ami I. Ferencet és udvarát megigézi, Vasari, aki Leonardo nagyságának és jelentőségének dicsőítése mellett a kedvezőtlen visszhangok szócsövének szerepét is vállalja, helytállóan írja, hogy Leonardo, mielőtt kilehelte volna lelkét a francia király karjaiban, "szokása szerint csak szavakkal tartotta". De az olaszoktól eltérően a francia hercegek el voltak ragadtatva tőle. Hitték, hogy felfedezik, illetve felszabadítják az "igazi" Leonardót. Tizenkét évvel korábban, Soderini Gonfalonieréhez címzett, 1506. december 16-án kelt levelében Charles d'Amboise nem habozik kijelenteni a firenzei Signoriának: "...mióta személyes tapasztalat alapján megállapítottuk és felbecsültük erényeit, látjuk valójában, hogy neve, mely a festészetben közismert, a többi területen, ahol szintén bizonyságát adta kiválóságának, homályban maradt a hírnévhez képest, mely megilletné" (in altra parte che sono in liu grandissima virtute).
Vizsgáljuk meg hát közelebbről azt, amit a művész szemére vetettek. Vasari a nevezetes, a király gyengéd segédletével végbement dicső haláljelenetben a fájdalom szavait adja Leonardo szájába, amiért "megsértette a Jóistent és a földi embereket, mert művészként nem úgy dolgozott, ahogyan kellett volna". A művész után kutatva, tudóst, "gondolkodót" talál az ember; amikor festőt keresünk, építészre, szobrászra, mérnökre bukkanunk; és ha végre eljutottunk a festőhöz, akkor az elméleti ember szándékai és megfigyelései ugyanúgy megragadnak bennünket, mint maga a művészi megvalósítás. Röviden, amit annak idején Itáliában megkérdeztek, ugyanazt kérdezhetjük ma is magunktól: pontosan mit is tartalmaz, mekkora terjedelmű Leonardo életműve? Egyszerűen lehetetlen felfogni és elmondani? Talán negyven táblaképet és freskót festhetett mindössze. Poussin, a lassú és sokat elmélkedő festő, mintegy kétszáz festményt alkotott, Rubens pedig hozzávetőleg kétezret, közöttük hat- vagy hétszáz rendkívül nagy méretűt. Leonardo az intellektuális problémafelvetést testesíti meg, nem a termékenységet, az eszközökre és célokra való rákérdezést, nem a határozott kibontakozást; ennek ellenére nincs egyetlen gesztusa, egyetlen szava, egyetlen lépése, nem húz meg egyetlen vonalat sem, amely ne árulkodna a tisztaság és a finomság iránti érzékéről, átalakító-, átlényegítő képességéről. Vissza