Előszó
175 ÉVE SZÜLETETT MADÁCH IMRE
MAGYAR BÁLINT művelődési és közoktatási miniszter köszöntője a MADÁCH-ÉV országos megnyitó ünnepségén Balassagyarmaton, 1998. január 16-án
Tisztelt Ünneplő Közönség! Kedves Barátaim!
Mindannyian tudjuk, ez a mostani, 1998-as esztendő igencsak bővelkedik a jelentős évfordulókban. Elég, ha itt és most, éppen csak utalok az 1848-as márciusi forradalomra, a magyar történelem talán legszebb, legfényesebb ünnepére.
S ugyanígy az irodalmat, azaz talán mondhatjuk így is, történelmünk lelkét illetően is van okunk az ünnepi megemlékezésekre. Közismert tény: 1823-ban, százhetvenöt évvel ezelőtt két hatalmas alakja is született a magyar költészetnek, két olyan alak, akik szinte semmiben nem hasonlítanak egymásra, s egymás nélkül ma már mégsem képzelhetők el. Akik szinte ellenpólusok voltak, s ma történelmi képünkben mégis kiegészítik egymást: Petőfi Sándor és Madách Imre.
Íme, ugyanannak a nemzedéknek a szülöttei, az oly fiatalon, szinte üstökösként feltűnt és eltűnt Petőfi, aki a rajongó, mindent akaró, egyértelmű forradalmi szenvedélynek volt megtestesülése, s a tépelődő, önmagát emésztő, gondokkal és gondolatokkal, bölcselettel és iróniával küzdő Madách. Úgy látszik, két oldalról fogják közre magát a forradalmat, a század legnagyobb eseményét, s talán az egész magyar történelemét.
Madách, aki alighanem az elbukott forradalom történeti-bölcseleti tanulságainak megfogalmazásában találta meg önmagát és önmagának feladatát, a gondolkodói reflexió erkölcsi és költői példáját mutathatja fel minden azóta élt, s így a mai nemzedék számára is. Azt láthatjuk benne, hogyan lehet s kell élesen és tisztességesen szembenéznünk történelmünk egészével, kibontakozási ígéreteivel és csapdáival, illúzióival és nehézségeivel, távlataival és buktatóival. A hajdani Madách történelmi szemlélete, mely a maga korában páratlan igénnyel egyesíti magában a mély, együtt érző megértést és a könyörtelen ítéletet, nem múló aktualitással inthet minket is önvizsgálatra és történelmi öntudatra.
Vissza