Ámos Imre szolnoki vázlatkönyve

Előszó

Mit gondol, vagy inkább: mit tud meg az ember közvetlenül a halála előtt? A pillanat nem is mérhető villámlásában, amikor éppen átmegy a létet a nemléttől elválasztó kapun, utoljára visszatekint, és utolsó látásába befogja a világát, amire már rávetült a visszavonhatatlan elmúlás árnyéka. Ez a minden ember számára egyszer elérkező tapasztalat azért lenne fontos, hogy fölkészüljünk és minden pillanatban készen álljunk a nagy lépés megtételére. Legtöbben arra kíváncsiak, hogy a kiküldött riporter - minden halandó az -, miközben a küszöbön áthaladt, felfogott-e valamit ama átszüremlő másik létezésből, mégpedig úgy, hogy a lét és nemlét demarkációs vonaláról, élete legnagyobb tudósításaként, még gyorsan hátrahagyna valamit a megtudhatatlanból. Az igazi történet - vége - azonban nem arról a másik világról szólna, ami a földi létezésen túli, hanem az itthagyottnak arról a ritka optikájú nézetéről, amit erről a világról lehetne megtudni: onnan. Olyan felismerést, összefüggést, dimenziót, amit csak ebből, az életben egyszer adódó helyzetből lehet szemlélni. „Mert, ami volt, annak más távlatot ad a halál már." Hiszen - nem nehéz belátni - hiába ábrándozunk vagy kíváncsiskodunk a túlvilág után - ha bevalljuk, ha nem: arról a behatárolt térről való ismeret érint bennünket a leginkább, ahol élünk és más világokról ábrándozunk. De hiába voyeurködtek megannyian embertársuk mellett az utolsó pillanatokban: ehhez a titokhoz alig férhettünk közel civilizációnk néhány évezrede alatt. Ugyanis ebben a pillanatban a tudósítói kedv már nem a szubjektumtól függ. A mégoly erős vagy professzionális, századunkban másodlagos ösztönné vált (ön)dokumentálási vágy hirtelen elhussan, hogy föloldódjon az utolsó nagy tapasztalás totalitásában. E pillanat természetéhez tartozik a magány. Ezért eredendően megoszthatatlan. Vissza