Amiről mi ketten nem beszélünk

Fülszöveg

Nagy növésű fiú voltam, legmagasabb az első osztályban.
A Galamb utcai iskolában Zsuzsa néni tanított bennünket a betűvetés tudományára. Egyszer a beszélgetési órán azt kérdezte tőlem:
- Hát a te apukádat, Andriska, hogy hívják?
Gondolkodás nélkül rávágtam:
- Igazgató elvtárs!
Nem régtől jártunk akkor még iskolába, de akkorra én már megszoktam: ha valamit mondtam, egyöntetű elismeréssel fogadták az osztálytársaim, Zsuzsa néni is, mintha valami világraszóló dolgot nyilatkoztattam volna ki. Érthető volt tehát a megrökönyödésem, s egyben érthetetlen volt a számomra, hogy miért nevet az osztály, s miért néz rám Zsuzsa néni is olyan döbbenten, mintha hirtelen egy másik fejem nőtt volna a már meglévő mellé. Éreztem, hogy melegem van, kivert a víz és alig kaptam levegőt.

Nemcsak a könyveknek van különös sorsuk, hanem sokszor a kéziratoknak is (a szerzőkről nem is szólva). A rendszerváltozás után több neves irodalomtörténész is azt nyilatkozta: nem maradt az íróasztalok fiókjaiban kiadatlan kézirat.
Az Olvasó most mégis egy ilyen, eddig kiadatlan művet tart a kezében. Tuli József poszthumusz regényének első kiadását. A könyv az ötvenes évek kíméletlen diktatúráját mutatja be egy gyermek szemszögéből. Minden szereplő kicsit részese a diktatúrának, ugyanakkor szenvedő alanya is egyben. A regény lapjain előrehaladva szinte apránként lopakodik be az emberek lelkébe a hatalom, hogy megfossza őket maradék méltóságuktól is. Vissza