Előszó
Olyan könyvet adunk híveink kezébe, amely eleven, mély és valós kapcsolatban áll mindnyájunkkal.
Szentélyről szólunk, kőből építettről és emberekéről. Márpedig szentélybe és emberek lelkébe...
Tovább
Előszó
Olyan könyvet adunk híveink kezébe, amely eleven, mély és valós kapcsolatban áll mindnyájunkkal.
Szentélyről szólunk, kőből építettről és emberekéről. Márpedig szentélybe és emberek lelkébe benézni mindig érdekes és megragadó dolog, különösen akkor, ha az a szentély a miénk, ha azok az emberek a mi őseink. Biztosra veszem, hogy megilletődött lélekkel révedezünk majd el a sorok és lapok között, amelyekben nagyapáink és atyáink élete pereg le, a küzdelmes mult és jelen, az öröm szinei s a lélek megpróbáltatások fölött diadalmaskodó ereje. Mesél a mult, szólnak és üzennek őseink, a templomban megmozdul minden kő, a régi falak életet lehelnek, a szobrok szólnak, a vásznak lélegzenek, a romok regélnek...
Megvallom híveimnek, régi, kedves eszménk valósul meg akkor, amikor kezükbe adhatjuk e könyvet. A gondolat megvalósítását három megfontolás sürgette.
Mindinkább kiveszik és elhalványul a régi idők emléke. Ma még csak élnek közöttünk olyanok - nagyapáink, dédatyáink -, kiknek ajkán él a mult, a hagyomány az a sok tekintetben egészen eredeti józsefvárosi élet. Félő, hogy sírbaszálltukkal ledőlnek körülünk a mult helyi romantikájának utolsó tanui, nem tudjuk majd a százados falak és kövek multát, nem tudunk belekapcsolódni lelkünkkel őseink életáramába. Az pedig fájó volna és szomorú, akárcsak a gyökértelen fának sorsa.
Vissza