Amikor még csak az állatok éltek

Fülszöveg

Mit mondanak a képek, és mit mondhatunk a képek helyett? Hány képünk van saját magunkról és saját kultúránkról? Bán Zsófia új elbeszéléskönyvében számtalan módon teszi fel és válaszolja meg ezeket a kérdéseket.
A tizenöt elbeszélésből álló kötet már címében is felvillantja a Bán Zsófia-történetek egyik visszatérő motívumát. Bán elbeszéléseiben az ember legintellektuálisabb személyiségjegyei közvetlenül találkoznak a benne, bennünk élő animálissal, a mélyben lakozó érzéki-zsigeri teremtménnyel. A két tartomány közötti közvetítésre az az elbeszélői nyelv és pozíció vállalkozik, amely (ön)ironikus kettős ügynökként hol a tudat absztrakt szerkezetét helyezi előtérbe, hol pedig a testek, a nyelven-inneni diskurzusok cserebomlásait írja le.
Egyazon ütemben képes ábrázolni és értelmezni, (gy pillantjuk meg a Röntgen-sugár feltalálását családi fénytörésben, az apa fotóját a munkaszolgálatról, a Bartók-darabba belesülő zongoristát, az ismerkedést a kínai vendéglőben, a vallomást a taxiban, Karády Katalint Brazíliában, és egy fényképészt az Antarktiszon. A történetek mögött pedig fokozatosan kirajzolódik egy huszadik századi közép-európai család gyakran traumákkal terhes sorsa, az anya és a lány perspektívájából, az apák hiányával. Így lesznek a kötet írásai folyamatos dialógusok, termékeny párbeszédek, így lesz az olvasó maga is közvetítő. Tolmács és útitárs. Vissza