Tapasztalatcsere 11.

Előszó

Levelet szeretnék írni. El kellene mondani, mi is az újságírás, mit jelent újságírónak lenni, milyen külső és belső vívódásokkal kell megbirkózni. Nem, ehhez kevés egy levél. Könyvet kéne írni. Igen, könyvet. Könyvet arról, hogyan érzi magát egy átlagújságíró, egy rádióriporter, illetve jegyzetíró, vagy egy olyan valaki, aki most ismerkedik a televíziózás rejtelmeivel, titkaival. De jó lenne megírni ezt a könyvet! De kinek? A felnőtteknek? A "menő" - befutott - újságíróknak, rádiós és televíziós munkatársaknak? Ehhez nekem nincs bátorságom. Alapom sincs hozzá, hiszen a pályakezdés kínjain is csak nemrég jutottam túl. Szerencsére, mert ez azt is jelenti, hogy azért még fiatal vagyok. Harminchárom éves. Ezen a pályán ez a kor még a "tejfölösszájúak" kora. De azért mégis könyvet kellene írni. Már csak azért is, mert gyakran az az érzésem, hogy idősebb kollégáim - s ezzel nem bántani, hanem emlékeztetni akarom őket - többé-kevésbé már elfelejtették a pályakezdés időszakát. S ha nem felejtették el, ők akkor sem lennének képesek megírni ezt a könyvet, hiszen más volt pályát kezdeni húsz-harminc esztendővel ezelőtt. Más, mint most. Esetenként nehezebb, esetenként könnyebb. Szóval könyvet kellene írni az újságírásról, a rádiózásról és a televíziózásról. Könyvet, de nem a felnőtteknek, hanem - a fiataloknak. Azoknak, akik velem egykorúak. Ez sem jó. Minek írjak azoknak, akik egykorúak velem? Ugyanolyan tapasztalataik vannak, mint nekem. Többé-kevésbé ugyanolyanok. S ha meg is jelenne ez a könyv, aminek még a címét sem tudom, legfeljebb arra lenne jó, hogy gondolatainknak, mármint a szakmabeli olvasó gondolatainak írott önigazolása legyen. De minek írjak ezért könyvet? Akkor ne csináljak semmit?! Ez az, ami számomra végképp elfogadhatatlan. Valamit mindig csinálni kell. Még akkor is, ha a tétlenségből csak a legritkább esetben, a cselekvésből bezzeg annál több esetben származik baj. Következtetés: könyvet kell - dehogy kell -, akarok írni. S ha nem az idősebb kollégáimnak, s nem a velem egykorúaknak szánom a könyvet, akkor kinek? Kinek?!
A gyerekeknek. Igen. Heuréka. Ez az! Könyvet kellene írni az újságírásról, a rádiózásról és a televíziózásról, egyáltalán az írásról - a gyerekeknek. A fiamnak és a lányomnak - minden gyereknek, aki megismerkedett már a betűvetés alapjaival. De hát ez még nehezebb, mint az idősebb kollégáknak leírni valamit, a velem egykorúaknak elmondani néhány ezer mondatot! Nem baj! Ez az igazi feladat. Ez legalább annyira meg fog izzasztani, mint az első könyvem - amit nem adtak ki -, mint a második, amit már kiadtak, s mint ez a harmadik, amit remélem, hogy ki fognak adni. Vissza