Alulról induló lelkiség

Előszó

A lelkiség történetében többek között két áramlat létezik: egy felülről és agy alulról induló lelkiség. Az alulról induló lelkiség azt jelenti, hogy Isten nemcsak a Bibliában és egyháza által szól hozzánk, hanem épp önmagunkon, gondolatainkon és érzelmeinken, testünkön és álmainkon, sőt sebzettségünkön és vélt gyengeségeinken át is. Az alulról induló lelkiséget főleg a szerzetesség gyakorolta. A korai szerzetesek saját szenvedélyeikkel kezdtek foglalkozni, az önismeretből indultak ki, hogy megismerhessék az igaz Istent és találkozzanak vele. Evagrius Poncticus az alulról induló lelkiséget ezzel a klasszikussá vált mondással fejezi ki: "Ha meg akarod ismerni Istent, ismerd meg előbb önmagadat." Istenhez a saját valóságunkba, a tudattalan mélységeibe lemerülve emelkedhetünk fel. Az alulról építkező lelkiség az Istenhez vezető utat nem egyirányú utcaként fogja fel, amelyen előrehaladva az ember egyre jobban megközelíti Istent. Istenhez sokkal inkább tévutakon és kerülőkön, kudarcokon és az önmagunk feletti csalódásokon át jutunk el. Nem saját erényeim tesznek mindenekelőtt nyitottá Isten felé, hanem gyengeségem, tehetetlenségem, sőt vétkem.
A felülről induló lelkiség az önmagunk által alkotott eszményekből indul ki, olyan képzelt célokból, amelyeket az embernek aszkézis és imádság által kellene elérnie. Az eszményeket a Szentírás és az egyház erkölcsi tanításának tanulmányozásából és az önmagunkról alkotott elképzeléseinkből vesszük. E felülről induló lelkiség alapkérdése az, milyennek kell a kereszténynek lennie, mit kell tennie, milyen magatartást kellene megvalósítania. A felülről induló lelkiség abban az emberi vágyban gyökerezik, hogy egyre jobbak legyünk, egyre magasabbra jussunk, egyre jobbak közelebb kerüljünk Istenhez. Ezt a lelkiséget különösen az elmúlt háromszáz év morálteológiája és a felvilágosodás óta tanított aszketika képviseli. A modern pszichológia kételkedve áll ezzel a lelkiség formával szemben, mert szinte azt a veszélyt hordozza magában, hogy belsőleg szétfeszíti az embert. Az eszményképekkel azonosuló ember gyakran önnön valóságát fojtja el, hiszen az nem felel meg az ideáloknak. Így az ember bensejében meghasonlott és beteg lesz. A pszichológia sokkal inkább a korai szerzetesség által gyakorolt alulról induló lelkiséget igazolja, mert világos számára, hogy az ember csak alapos önismerettel juthat el önnön valójához. Vissza