Alsóvárosi búcsú

Előszó

Ennél a némileg elfelejtett, de semmiképpen sem kellően méltányolt és a szélesebb olvasóközönség által alig ismert regénynél, az Alsóvárosi búcsúnál az újraolvasás élménye és a csodálkozás ötvözetében szüli meg a fölismerést: milyen tékozló módon bánunk értékeinkkel. Miként lehet - merül föl -, hogy ez a könyv korábban sem került be igazán az irodalmi és olvasói köztudatba, s mára szinte az ismeretlenség homályából kellett elővenni és új kiadásába fogni, és megadni neki a fényre jutás, vagyis az olvasói nekibuzdulás lehetőségét... S miként lehet - még egy gyötrő kérdés hogy az irodalomtörténet szinte nem, vagy ha igen, nem kellő súllyal és terjedelemben foglalkozott ezzel a művel: jószerivel alig írtak róla, elemzően szinte nem is.
Menjünk sorjában, próbáljuk összeszálazni az okokat. Kezdjük talán azzal, hogy ez az 1938-ban megjelent regény egy hét részre tervezett és torzóban maradt, csupán négy részben megírt ciklusnak, az Utolsó kísérletnek a második darabja, amely egyébként az írói bravúr eredményeképpen önállóan is megállja a helyét. De hiába az írói bravúr: az olvasók (talán az irodalmárok is) jobban szeretik a kész, homogén alkotásokat, tehát a hiányérzet mégis megvolt, nehezebben mozdult, mozdulhatott az olvasó a könyvért, az irodalomtörténész az alaposabb elemzéshez. S ha mégis: nem a megszokott és megszeretett Németh László-i regénymodellt kapta, akár az Alsóvárosi búcsú előtt megismert Emberi színjátékra, a Gyászra és Bűnre gondolunk, akár az utána keletkezőkre: Iszony, Égető Eszter, Irgalom. Ez az eltérés persze viszonylagos, a jellegzetes, némethi prózaíró stílus itt is jelen van, ám - s ez a ciklus egészére vonatkozik - a főszereplő Jó Péter sorsának, útjának megrajzolása és fölmutatása mellett olyan gazdag társadalmi körképet, eszmeiséget, ugyanakkor kritikájában is szeretni való magyar „emberfaunát" és eszmeiséget örökít meg a szerző, amely burjánzásában, szövevényében, építkezésében nehezebben követhető s emészthető, mint más regényekben. Vissza