Előszó
PROLOGUS
Madárszerű arcán felvillant a mosoly:
- Milyen jó, hogy végre eljött! Fekete szeme, amelyet mintha sűrű köd fátyolozott volna el, sápadt pillantással üdvözölt. Olyan sovány lett......
Tovább
Előszó
PROLOGUS
Madárszerű arcán felvillant a mosoly:
- Milyen jó, hogy végre eljött! Fekete szeme, amelyet mintha sűrű köd fátyolozott volna el, sápadt pillantással üdvözölt. Olyan sovány lett... Sasorra, amelyet mindig annyira szerettem, és amelyet rám is örökül hagyott, így, verébformát öltve, kevésbé volt arisztokratikus, és nehezen lélegezte be a nyirkos nyárvég levegőjét. Kint a fák az eső alatt valósággal összegörnyedtek; már jó ideje tartott a monszun.
- Lépjen közelebb hozzám... még közelebb. Sovány keze átfogta az enyémet, valósággal belém kapaszkodott, olyan törékeny volt ez a kéz, mint egy gyermeké. Gyöngéden megszorítottam, és abból az erőből, ami bennem volt, megpróbáltam átadni valamit.
- Milyen jó, hogy végre itt van - ismételte csukott szemmel, megnyugodva. A vaságy mellett állva, méltatlankodó megdöbbenéssel szemléltem ezt a csontvázszerű testet. Hogyan hagyhatták idáig jutni? Engem miért csak ilyen későn értesítettek? Fölrémlett előttem a dél-etiópiai Ogaden élőhalottainak a képe, oda még a lapom küldött el „fölfedezni az éhínséget". Erre a Négus hatalmának véget vető forradalom utáni évben került sor. Akkoriban kilométerek százait tettük meg a sivatagban kiszáradt csontvázak között, és nem mindig tudtuk megállapítani, hogy azok állati vagy emberi maradványok-e, míg végre elértük a Vöröskereszt által fenntartott menekülttábort. Azokban a hetekben, ott, néhány tízezer szomáliai csak azért menekült el a háború elől, hogy végül az éhségtől, a szomjúságtól és a kimerültségtől a vörös és fehér zászló árnyékában pusztuljon el.
Vissza