Álom az országról

Előszó

Nincs talán a világon se még egy nép, amelyik annyira csak álmaiban hordozta volna jobbik valóját, mint mi. Mióta megültünk itt a Duna mellett, az Árpádok egy-egy szerencsés pillanatától eltekintve, mindig két életet éltünk: egyet fenn a történelemben, kényszer megoldásokban, vegetálva, s egyet lenn az álmokban, fulladásra ítélve. Ezer év óta van országunk, de egy kicsit mindig olyan volt, mint a törvénytelen gyermek: mintha másra ütött volna.
A dolog mindig így ment: az álmot az országról a szívek kiérlelik, de az idő átugorja az alkalmat, tova megy és az álom elvetélődik. Uj idő jön, új kényszerek, új álom sarjad, újra vetélődik. Zrínyi Miklós, a költő, ép úgy ilyen önmagába zápult új-ország-álom, mint Rákóczi vagy Széchenyi; Apáczai Cseri János ép úgy, mint Bessenyei vagy Petőfi. A meg-megújuló álom oltja be irodalmunkat a profétikus hanggal s hajlítja nagy államférfiaink pályáját szinte kivétel nélkül a tragédiába: a szándék, ha az álmot emelte, mindig belétört a történelembe.
Egyik legszomorúbb zápulás, ami negyvennyolc után következett. A fejekben a negyvennyolc táján fővő keserű és tüzes szeszből a századvégre édes millenium lesz. Az álom most is, mint eddig mindenkor, az irodalomban indul, Kossuthtal a történelembe tör, ott elbukik, s Arannyal, Keménnyel és Vajdával újra irodalomba húzódik; bennük még jobban megtömörödik, de józanabb lesz. Vissza