A kincs

Előszó

Részlet a könyvből:

"A kényelmetlen nyitott batár lassan haladt előre az úton. Az ülés sarkában egy fiatalember ült, sokráncos köpenybe burkolódzva. Hirtelen előrehajolt és megkérdezte a kocsistól:
- De ez már az utolsó falu?
- Igenis, az utolsó, nagyságos úr.
- És mikorra érünk Potstejnba?
- Mindjárt ott leszünk, nagyságos úr. - Pivnicska, a kocsis furcsán vigyorgott.
A fiatal "nagyságos úr", aki láthatólag nem nagyon bízott ebben a "kocsis-mindjártban", elkedvetlenedve bújt vissza az ülés sarkába. A kocsis meg, mintha csitítgatni akarná türelmetlenségét, pattintott egyet-kettőt az ostorral és meglegyintette a fáradt pejkókat; az állatok ügetni kezdtek, de hamarosan visszaestek a megszokott, poroszkáló lépésbe.
Szomorkás, borongós nap volt, 1780 december elején. A föld megkérgesedett, de hó még nem hullott, csak - ahogy mondani szokták - lógott a felhőkből a lába. A szürke ég mintha ráhajolt volna az anyaföldre. Az országúttól kétoldalt itt-ott majorházak, zsellérkunyhók lapultak, szétborzolta szalmatetővel, vaksi ablakukon papirossal. Az udvarok, tornácok üresek voltak, hiányzottak róluk a maszatos, pendelyes gyerekek, csak az alacsony ablakok mögött bukkant fel egy-egy fej, hogy megcsodálja a szokatlan látványosságot, az urasági batárt meg az ülés mögé szíjazott két bőröndöt, amely azonban alig volt látható a ráhányt szénakötegtől." Vissza