Álmok, illúziók

Előszó

Nem hiszem, hogy e kötet írója költőnek tartotta magát. Sokkal szigorúbb mértékkel mért. Életet és költészetet. Tanító volt genetikusan és hite szerint. Nem volt más választása. Comeniusig visszamenő őseitől kapta küldetését. Sárospataktól a minőséget, a morált és a humánumot hozzá. És volt még valamije, az a "szívradar", amely mestersége művészévé tette. Azt hiszem, itt kell keresnünk a kulcsot, amely ezeknek a verseknek a titkát nyitja. Verset akkor ír az ember, ha nem fér el benne prózában a világ. Akkor van szüksége metaforákra, ha kevésnek találja a dolgok egy nevét. Akkor kezd el a világ képekben beszélni, ha hiányzó másik fele csak általuk megteremthető. Akkor kanyarodnak az utak az ég felé, ha kicsi az ablak, amelyen át az ember a világra néz, de gyanítja, hogy nagy kiterjedése van kifelé és befelé egyaránt. Nem jogosítvány kérdése, hogy szabad-e valakinek - dűlőutak sarát járva - az eget szántani. Ha van ereje hozzá. Ha kényszerűséget érez. Ha van átjárása abba a szebb és jobb világba. De beérhetjük kevesebbel is. Azzal a gyöngéd, a hétköznapokhoz közelhajolni képes mozdulattal, amellyel egy ember magához szelídíti a hétköznapok élő és élettelen lényeit. azzal a tiszta optikával, amelyben bogarabb a bogár és csillagabb a csillag. Azzal a belső napsütéssel, amelyben észrevenni, hogy: "Arany füvet ringat a kaszáló", "Hálót fon a pók a boróka ágon." "...Mi volt a való és mi az álom..." Azt sem hiszem, hogy keresni kell ezeknek a verseknek az irodalmi helyét. Emberi helyük van. Azokban, akik válaszolnak rájuk. Akik érzik, hogy: "Gyorsabban röppen úgy a gondolat,/Ha a szív is ad hozzá szárnyakat." Akik - a nagyon lent élők - szintén felteszik a kérdést: "Igaz-e, bár messze van, de mégis/Miénk lehet a csillagos ég is?"
...Legfeljebb azt kérdezem meg: "Ki sirat meg egy hulló csillagot,/Ki veszi észre, hogy már nem ragyog?"... Vissza