Előszó
PROLÓGUS.
Az asszony a férfi arcához szorítva arcát, halkan fölzokogott:
- Szeretsz még?... mondd! Szeretsz?
A férfi nem hallotta. Gondolataiba mélyedt. Arcán végtelen szomorúság tükröződött....
Tovább
Előszó
PROLÓGUS.
Az asszony a férfi arcához szorítva arcát, halkan fölzokogott:
- Szeretsz még?... mondd! Szeretsz?
A férfi nem hallotta. Gondolataiba mélyedt. Arcán végtelen szomorúság tükröződött.
Az asszony tovább könyörgött, mintha észre sem venné a vonásokban megbújó szomorúságot.
- Jean! Édes Jeanom! Hallgass meg! Hiszen anyujára szeretlek! Kell, hogy te is szeress! Ugye szeretsz? Mondd, hogy szeretsz!
A férfi hirtelen fölrezzenti és megértette a nő végtelen, nagy fájdalmát, de nem érzett iránta egy csöpp szánalmait sem.
Közömbös, szinte fájdalmasan közömbös volt számára a nő, aki most kétségbeesetten kapaszkodott belé.
- Nem! Ne lökj el magadtól! Elfogadlak úgy, ahogy, vagy. Csöndes leszek, majd meglátod, összehúzom magam. Egészen eltűnök majd melletted. Csak engedd, hogy továbbra is szeresselek!
Az asszony a férfihez tapadt vonagló testtel, mintha elmúlt vágyak emlékével akarná újból magához láncolni. De ez már sok volt a férfinek. Nyers mozdulattal rázta le magáról.
- Őrült vagy...
Lefegyverezve, szótlanul állt előtte a nő...
Vissza